Bethlen Naptár, 1986 (Ligonier)
Bütösi János: Átszínezett térkép
48 BETHLEN NAPTÁR az ember legdöntőbb kérdése: ezért foglalta esszéi közé Dosztojevszkijt dr. Vatai. Na, meg azért, mert Dosztojevszkij a közösségi élet analízisében is formálja a huszadik századot Kierkegaarddal és Nietzschével együtt. A kommunizmus előfutára volt? Aktív módon nem, de “tisztán átvilágította nyugati kultúránk elnyűtt szövetét, a természetbe visszahulló civilizációt, s ezzel egyenes utat nyitott a forradalomnak. Bár egy sort sem írt le érte. Lelke mélyén a keresztyén hit, a krisztusi csoda jelentkezését várta, a kultúrateremtő erőt” (20). Innen korunk legfontosabb látomása a Nagy Inkvizitorban, mely az ember és a hatalom viszonyáról szól: hogyan reagált Jézus a Sátán három kísértésére és hogyan viselkedett az egyház ugyanabban a helyzetben. Krisztus visszautasította a három kísértést, és ezzel megvédte az emberi lét isteni alapjait. A földi hatalmat igénylő egyház viszont az évszázadokon át elárulta ezt a Krisztust: engedte, hogy a Nagy Inkvizitor — a mindenkori diktátorok — lerombolják az ember lelkiismereti szabadságát, elámítsák a materialista csodával, és megfosszák a transcendens valóságától. A keresztyénség, főként római szervezetében, hatalmi tényezővé merevedett, s ennek nyomán szükségképpen értelmét veszítette a nyugati kultúra, melynek helyét így elfoglalhatta az új vallás, a szocializmus, a puszta hatalom és technikai civilizáció együttese. Századunk kikerülhetetlen kérdése tehát ez: “Élhet-e az ember lelkiismerete szabadságában, vagy csak a diktatúrák valamilyen formája őrizheti meg a végső pusztulástól?” (24). Ezt a kérdést tette fel Dosztojevszkij, a titokzatos géniusz, s ezzel a kérdéssel kell szemébe nézni ma mindenkinek bárhol ezen a világon, ha az ember közösségi kérdéseiben tájékozódni akar. Vonatkozik tehát ránk, magyarokra is, akár emigrációban éljünk, akár nem. Mert csak az igazán magyar, ami egyben egyetemes is. “Saját bőrünk tapasztalata szerint Dosztojevszkij minden látása igaz volt, minden félelme valósággá lett vagy lesz, Istenbe vetett hite pedig az egyetlen reménység” — vonja le a következtetést dr. Vatai (26). Az egyéni és közösségi élet ilyen egyetemes, egzisztenciális fényszórójával fordítja Vatai a figyelmet a mi sajátosan magyar kérdéseink felé esszéinek talán legmeglepőbb alakjában, Arany Jánosban. Megállapításai nemcsak újszerűek, de villámlásszerűek is: át- meg áthasítják a magyar égbolt fekete felhőit és fel-felvillantják létünk alapjait. Az még csak hagyján, hogy
