Bethlen Naptár, 1986 (Ligonier)
Bütösi János: Átszínezett térkép
46 BETHLEN NAPTÁR “ÁTSZÍNEZETT TÉRKÉP” Vatai László legújabb könyvének elemző ismertetése Abban a levelében, amelyet tiszteletpéldányként küldött könyvéhez csatolt, ezt a mondatot is belefűzte dr. Vatai László: “Lehet, hogy ez az utolsó könyvem...” Én szeretném hinni, hogy ebben rossz prófétának bizonyul, de e szavak belém törtek! Könnyű lenne nekem is személyes emlékekkel ködösíteni vagy általános szólamokkal bókolni, de mikor tudom, hogy komoly testi betegségek küzdelmei között készítette sajtó alá e munkáját, talán az utolsót, nemzedékünk egyik leghitelesebb tanítója, akkor úgy érzem, hogy tartozunk Vatai Lászlónak, de önmagunknak is azzal, hogy mondanivalóit nagyon komolyan veszszük. Ezzel a meggyőződéssel született meg ez az írás! A könyv előszavában megvallja az író, hogy műve “emigrációban fogant írás” és “elsősorban a diaspórának íródott a könyv, bár határozott mondanivalója van hazafelé is” (8). Cinikus dolog lenne ezt a ténymegállapítást azzal elütni, hogy Vatai László a hét esszé egyikében sem szól kifejezetten a magyar emigráció sajátos helyzetéről és feladatairól, tehát nem nekünk szóló írás. Vatai sohasem játszik a szavakkal. Ha könyve alcímeként azt írja, hogy “magyar változatok az újkorban”, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy azok “megpróbálnak bevilágítani az újkori magyarság és a mai ember életébe” úgy, hogy a magyar emigráció nem tekinthető kivételnek... Amikor pedig úgy magyarázza könyve címét, hogy arra az átszínezettségre vonatkozik az, amely a magyar nép 90%-os protestáns többségét 25%-ra csökkentette, akkor vajon lehetséges-e, bárhol éljünk is magyarul ezen a világon, hogy vele együtt meg ne kérdezzük: “Mi ment végbe népünkkel, s milyen zsákutcába került a történelme”, míg ez így bekövetkezett? Akit ez a kérdés nem izgat, az nem emigrációs magyar már, hanem életelemét vesztett hulla, melyet vad vizek futása sodor a felszínen még vadabb tájak felé... Az, hogy az “Átszínezett Térképiben dr. Vatai olyan öt személyre hívja fel a figyelmet, mint Dosztojevszkij, Arany János, Bethlen Gábor, Márai Sándor és Németh László — sajnálatos módon az Ady Endréről szóló előadását nem vette bele hatodiknak —, nem annyira azt jelzi, hogy ezeknek a személyeknek valamiféle évfordulóján kérték fel előadásra az elmúlt 4-5 évben, hanem inkább ezt hangsúlyozzák: az emigrációs magyar-
