Bethlen Naptár, 1975 (Ligonier)
Kanada
1975 321 sát nem mindenütt bírja követni a tolmácsolás. Nem számít, Kazinczyék tudatos nyelvművelő programjáig nem igen akad rangban az övével felérő vállalkozás arra, hogy valaki magateremtette telitalálatokkal vagy a kifogyhatatlan gazdagságú népnyelv teremtő fantáziájától ihletett szavakkal hozza közel az olvasóhoz a legbonyolultabb, legelvontabb fogalmakat. Mikor rengeteg zavaros történelmi előzmény után a reformátor Bázelben tételekbe foglalt hit-értelmezése 1624-ben végre kikerült a sajtó alól, a fordító, bár időközben ide-oda menekült szelleme kölykével a vallásháborúk dúlta német földön s a nélkülözés mellé immár a tortúrát is megismerte, hogy a több mint másfél ezer kvártlapon végre megláthatta a keresztyéni religióra és az igaz hitre való tanítás szövegét, mégiscsak azt érezhette, hogy ha fordítás formájában is, de csak megalkotta a maga aere perennius művét. Kálvin ezentúl önmaga védekezhetik minden támadás ellen, bárki számára hozzáférhetővé vált magyar földön, hogyne remélhetné hát a fordító, hogy a tolmács szerény neve fennmarad a nagy reformátoré mellett, legalább addig, míg újabb, tökéletesebb fordítás nem készül a genfi mester művéből. — Csakhogy az irodalomtörténet ismerete elővigyázatos értékelésre int alkotót, kritikust, irodalomtörténészt. Ki és mi marad fenn, s meddig, ki mit adott életében, művészetében, nem tudja nemcsak a kortárs, a nekrológíró sem, hát még az, aki maga próbálná rangsorolni saját élete eredményeit. Persze, hogy az lett volna a logikus, hogy Molnár, nevét Kálvin Institutiói őrizzék meg, hisz a mű eredetije akkora feltűnést keltett, hogy még az anyja megbízásából Debrecenbe látogató, akkor még csak trónörökös I. József is kölcsön kér egy példányt a bécsi császári könyvtárból érthető módon hiányzó munkából, hadd nézzen belé, ha már úgyis abban a veszedelmes városban jár, kíváncsi rá, mi az Isten csudáját kiabálhatott az a Calvinus annak idején, ami akkora izgalmat keltett világszerte. Ha Molnár azt képzelte, neve a Kálvin neve kapcsán marad fenn, tévedett. Az Institutiók fordításától, annak minden nyelvi bravúrja ellenére, munkássága a református egyház büszke magánügye maradhatott volna, ha nem születik meg két másik műve is, ami révén aztán valóban belekerült az irodalomtörténetbe, méghozzá akkora súllyal, hogy porasincs alakját addig őrizzük, amíg még tanítjuk a nemzet irodalmát.
