Bethlen Naptár, 1975 (Ligonier)
Kanada
316 BETHLEN NAPTÁR Szenccel, s tudja: erre már járt előtte valaki, tizennégy és tizenhat éves kora között; nagy mondanivalója volt, helyet keresett, ahol békén megfogalmazhatná. Amíg hajt, kövesse gondolatban, de úgy, hogy bontsa le képzeletében az utakat fedő burkolatot, oltsa ki az egész országban a közvilágítást, tüntesse el fantáziája erejével a jóakarat biztosította ingyen-zugok kivételével a szállás-lehetőségek valamennyiét. Ha átér a határon, akkor is jól figyeljen, hátha kihallja a régesrég elkopott léptek neszét az utcai zajból Wittenbergben, Drezdában, vagy a Neckar menti dombok között, s mikor Strassburgba jut, jegyezze fel Magyar Baedekerébe, hogy itt állhatott meg végre három esztendőre, hogy kifújja magából a fáradságot, s innen szedhette újra a motyóját, mert a létfenntartását biztosító közösség ideológiáját Luther tanai szabták meg, s a helvét hitvallást követő Albertus Molnár Baccalaureatusra nem tartott tovább igényt senki. Keresse nyomát Itáliában, Svájcban, s mielőtt elhagyná Genfet, hagyja a kocsiját a Rhone partján, gyalogoljon fel a Citébe. Ott surrant ő is valaha, a Római Kapu meg a Katedrális között a hórihorgas, tűvékony házak árnyékában, ott keresett egy Theodore Béza nevű öregurat, akiről, századokkal később, gyermekkora ókútjának biztonságában szentül azt hitte egy hajdúsági kisgyerek, hogy magyar volt, és sehogy se fért a fejébe, hogy egy ilyen derék szittya, mint Béza Tódor, milyen rögeszme következtében írt franciául, ami miatt aztán magyarra kellett fordítani a zsoltárait. Az utas, aki véletlenül Heidelbergben fogy ki a pénzéből, s turistamód, dacosszégyellősen cigarettát vagy szalámit kínál megvételre, el ne feledje, hogy ajánlgatta már tulajdonát ebben a városban egy valamikori magyar. Annak kenyérre kellett a pénz, fojtogató adósságok kiegyenlítésére, s amit áruba bocsátott, a munkaeszköze volt, minden humanista tudós, író szemefénye: könyvek. Ha ott áll Heidelberg várudvarán, pillantson át a Neckaron, a lankák felé. Kicsit szelídült, de jellegében még ugyanaz a táj : arra indult el honfitársa új vándorútjára, ismét haza felé. (Egy év se kell, fordul is vissza: rezeg a zsoldosok dúlta ország földje a talpa alatt.) Megy-megy, sarkában azzal a reménységgel, amely irodalmunk legtűrőbb nagyjait kutyaként kísérte-kíséri mindig, amely éppúgy nem marad el majd Csokonai mellől, ahogy a kolera vetette halálos ágyon is az élet szép nevével köszönti Kazinczy Ferencet. Nézzen utána 1974 utazója, figyelje a láthatatlan alakot, milyen lassan lépdel. A bizonytalan felé
