Bethlen Naptár, 1974 (Ligonier)
Becske Lajos: Él az Isten…
1974 101 másán. ‘Az én Istenem él, — feleltem -— és minden bizodalmám Benne van’. ‘Bolond vagy, te, Gáspár — gúnyolódott velem, — ugyan mi hasznod van abból hogy hiszel?’ ‘Az — feleltem — hogy könnyebben el tudom hordozni a nyomorúságomat.’ így ment ez nap-nap után. Én olvastam, imádkoztam, ő meg gúnyolódott. Egy éjszaka az oroszok áttörték a frontot. Parancsot kaptunk a visszavonulásra. Menekültünk, amilyen gyorsan csak lehetett. Csak a legszükségesebb dolgokat vittük magunkkal. A többit elpusztítottuk. Az a jelentés érkezett, hogy az oroszok az oldalunkban vannak. Először a lövészárkokban futottunk, aztán kiugrottunk belőle. Itt-ott felbukott egy-egy magyar fiú. . . ‘Istenem, édes jó Istenem, segíts meg engem!’ — imádkoztam, mint még soha. .. A gránátok ott csapódtak bele a földbe, nem messze tőlünk. Mi csak futottunk tovább. Jobb kezem felől volt a barátom, a bal kezem felől pedig az őrmester, Ár Jenő. Fiatal ember voltam és könnyen futottam. Az őrmester egy kicsit elmaradt, de mindig szemmel tartottam. Egyszer csak hatalmas csattanás, becsapódott egy gránát és magasra dobta a jó fekete földet nem messze tőlünk. Barátomat és engem földhöz vágott a robbanás. Hátra néztem, nem láttam semmit. Az őrmester nem volt hehol sem. Azt hittem, szétvágta a robbanás. Nagy keservesen talpra álltunk, menni akartunk tovább, de egy elfojtott kiáltás megállított bennünket. ‘Fiuk! ne hagyjatok itten...’ Intettem a barátomnak és visszakúsztunk, hogy megkeressük az őrmestert. Meg is találtuk nemsokára. Nyakig betemette a robbanás, szájából szivárgott a vér. ‘Fiuk, ha Istent ismertek, ne hagyjatok itten!’ — rimánkodott kétségbeesetten. Minden idegszálamban riadót vert a félelem, de nem volt lelkem, hogy ott hagyjam. Nekiálltunk és hánytuk róla a földet olyan gyorsan, amilyen gyorsan tudtuk. Mikor elfogyott a lélegeztem, letöröltem verejtékemet és megkérdeztem: ‘Hát van Isten. . . őrmester úr?’ ‘Van Gáspár, van! Él az Isten!’ — mondta nagyon halkan. Megfogtuk, kihúztuk a gödörből. Végig tapogattam, nem volt rajta külső sérülés. Hóna alá nyúltunk és huztuk magunkkal. Egész éjjel menekültünk. Amikor pirkadt a hajnal, bevánszorogtunk a hátvéd zászlóalj táborába. Az őrmester elvitték a kórházba, minket pedig újra beosztottak a menetszázadba.” “Mi lett az őrmesterrel?” — kérdeztem.
