Bethlen Naptár, 1973 (Ligonier)

Becske Lajos: Feketekávé

118

BETHLEN NAPTAR

FEKETEKÁVÉ

Isten látja lelkemet, nem születtem társaságkedvelő embernek. Ha lehetne, legszívesebben otthon ülnék, olvasnék, írnék, hallgatnám a klasszikus zenét, vagy nézném a televiziót. Szeretek egyedül lenni.

Feleségem azonban más, mint én. Ő általában mindenben más mint én. Ő szereti a társaságot.

Egyik este, vacsora után, feleségem ijedten kérdezi, hány óra

van?

— Nyolc óra elmúlt.

— Jaj, most jut eszembe, hogy ma estére elígérkeztünk a Dudásékhoz.

— Elígérkeztünk.5 — nyitom tágra a szememet.

— Talán-te elígérkeztél?

— Persze, már megint nem emlékszel semmire sem.

— Egyáltalán nem emlékszem, hogy megígértem volna.

— Jó, rendben van. Kár annyit beszélni róla. Gyerünk.

Csendes lemondással nézek végig az írógépemen, a halom levelen, veszem nyakkendőmet, kabátomat. — Készen vagyok — mondom.

Feleségem szakértőén végignéz, igazít egvet a nyakkendőmül aztán megkérdezi: Van tiszta zsebkendőd?

Belenyúlok a zsebembe és felelet belvett odatartom az orra alá a zsebkendőmet. — Meg vagy elégedve? Nem méltat feleletre, csak nyitja az ajtót, és máris indulunk.

Dudásék itt laknak nem messze. Szívesen fogadnak, valóban vártak.

Feleségem a ház asszonyával — én a házigazdával beszélgetek. Mi, férfiak nagyon lassan melegszünk bele a beszélgetésbe, inkább a két asszonyt figyeljük. Abba is hagyjuk a beszélgetést hamarosan. Az asszonyok időnként kérdéseket intéznek hozzánk. — Igaz? — emlékszel? aztán feleletet sem várva — máris tovább pergetik a beszéd fonalát.

Élvezet nézni a két asszonyt. A szemük csillog, élénken gesztikulálnak, egészen fel vannak villanyozva. Sebesen pereg a beszéd.