Bethlen Naptár, 1971 (Ligonier)
Dél-Amerika
128 BETHLEN NAPTAR részéről a hivek szorgalmas látogatásának. És én úgy látom, hogy ez nemcsak az én különleges, — szórványmissziós helyzetemben áll, — hanem a mai modern világban minden lelkésznek és lelkimunkásnak elsőrangú kötelessége, — mely fontosságban mindjárt a templomi igehirdetés után következik. Tartani, ápolni, állandóan ébren tartani az emberekkel a kapcsolatot. — Az elérhető és az ügy iránt érdeklődő hivek zöme szegény, aki nem tud a legnagyobb jóakarat mellett sem komoly összeget áldozni, így a lelkész maga is kénytelen más, a hivatásával még csak nem is rokon kenyérkeresetből élni. — Ennek ugyan megvan egy rendkívül nagy előnye: az t.i., hogy a maga bőrén közvetlenül tapasztalja meg a modern élet ezer problémáját, — így az igehirdetés is életélmény úzűvé lesz, amely igehirdetési mód jobban megragadja a gyülekezet szívét, — de roppant nagy hátrány, hogy főleg az annyira fontos látogatásokra nagyon kevés ideje marad. (Én így is Isten segítségével évente annyi látogatást végzek, hogy átlagban minden másod, vagy harmad napra esik egy-egy látogatás. De ez a cél szempontjából még mindig túl kevés). — Nehéz kérdés az is, hogy a szórványban a hivek fajilag és vallásfelekezetileg el vannak szigetelődve és környezet hatása alatt legtöbben vegyesházasságra lépnek, hol a másik fél sem nem református, sem nem magyar. — A következmény (— vagy sokszor a közvetlen ok), — a mindent megölő közöny és a rohamos beolvadás. Még mást is lehetne felsorolni, — de nagyjából ebben foglalhatnám össze a szórványmunka legszembeötlőbb nehézségeit. — Azonban nehogy azt gondolja valaki, hogy a szórványgyülekezeti szolgálatban csak nehézségek vannak. Vannak mély és szép, nagy örömek is. Ebben a munkában, ahol minden lélek csatlakozása fokozott mértékben jelent nyereséget és mindenkinek az elmaradása fokozott mértékben fájdalmas veszteség, a pásztornak sokszor kell elmenni az egy elveszettért, — holott otthon még megvan a kilencvenkilenc. .. És egy ilyen elveszett bárány megtalálása sokszoros öröm. Hadd meséljek el egy pár ilyen esetet. Évek hosszú során a magyar templomunk gondviselője egy kedves, fehérhaju nőtestvérünk volt: Nagy Mariska. Brazíliában a gyülekezet testvéri közösségén kívül nem volt senkije. Aztán egyszer csak a kanadai rokonok biztatására útrakelt, — elment közéjük. — Teltek az évek és csak ritkán hallottunk hírt felőle. —
