Bethlen Naptár, 1971 (Ligonier)
Reményik Sándor: "Végrendelet" (Vers)
1971 111 1959-ben megkísérli a hazalátogatást Magyarországra. Azonban csak Becsig jut el. Nem kapott engedélyt, hogy még egyszer hazája földjére léphessen, testvéreit meglátogathassa. — Nem értette, hogy lehet ez s nagyon fájt neki. Szülőföldje kapujából vissza kellett fordulnia. Európa északi országaiban s az Egyesült Államokban is több helyen szolgálva érkezett vissza Új-Zélandba. S ha szülőföldjére nem juthatott is el, Isten rendelt neki Új-Zélandban is néhány magyar családot, akikhez gyakran eljárt, akik nagy szeretettel fogadták, akik pótolták számára a “hazát”. Halála előtt két hónappal még így ír: “Nem vagyok boldog, ha nem tudok valahol bizonyságot termi az én Megváltómról. — 40 éve, hogy megtértem a jó Isten kegyelméből s még mindig boldog vagyok, hogy tudom, hogy a bűneim meg vannak bocsátva és Jézus az én személyes Megváltóm.” Minden pénteken megyek a kórházba látogatni, a betegekkel imádkozni. 1965 junius 15-én a wallingtoni kórházban ezek voltak utolsó szavai: “Boldogan halok meg. Megyek haza Teremtömhöz, akit boldogan szolgáltam egész életemben. El vagyok készülve a nagy útra.” Azok közzé tartozott, akikkel kapcsolatban így szól hozzánk Isten Igéje -.Nézvén életök végére, kövessétek hitüket!” ☆ ☆ VÉGRENDELET Fáradtságomat adom az esti árnynak, Színeimet vissza a szivárványnak. Megnyugvásom a tiszta csöndes égnek, Mosolygásom az őszi veröfénynek. Sok sötét titkom rábízom a szélre, Semmit se várva, és semmit se kérve. Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton: Kétségeim az örvényekbe szórom. A holtom után ne keressetek, Leszek sehol — és mindenütt leszek. Reményík Sándor
