Bethlen Naptár, 1970 (Ligonier)

Magyar Mosolygás

1970

105

MAGYAR MOSOLYGÁS

ABSOLON ÉS TÁRSAI

Az évszázados múltú debreceni Dóczy Leánynevelő Intézet régi szárnyát éppen az idén bontották le, hogy újjáépítsék. Ennek az iskolának a tanítónőképzőjében és az emellett működő gyakorló iskolában tanítottam, az utóbbiban vallást is.

Egy ízben egyházi iskolalátogatást kaptunk. Szünetben az udvaron szembetalálkoztam az egyik kartársnőmmel, akinél már voltak a vizitálók. Arcán és nyakán még ott égtek az izgalom piros foltjai.

— No, milyen volt, Giziké? — léptem hozzá.

— Rettenetes! — hebegte.

— Miért ? Mi történt ?

— Tudtam, hogy az első órán hozzám jönnek. Nagyon izgatott voltam. Végre nyílt az ajtó, és jöttek. Egy .. . kettő . .. három ... öt. Ó Istenem, de sokan vannak! — gondoltam. A gyerekek fegyelmezetten álltak.

— Zsoltárral tessék kezdeni az órát! -— szólt az esperes, de én úgy éreztem, mintha soha, semmit sem tanítottam volna. Aztán egyszer csak hallom a saját reszkető hangomat:

— Gyerekek, énekeljük el: “Ó, mily sokan vannak, Akik háborgatnak. ..”

☆

Egészen fiatal tanár voltam, bemutató tanításra jöttek az osztályomba a tanítóképzősök és a tanárok. Előző órán elmondtam a jelölteknek, hogy Dávid és Absolon történetén keresztül szeretném érzékeltetni a hűtlen fiú bűnhődését és az apai szeretet nagyságát.

Folyt a tanítás. A gyerekek kerekre nyílt szemmel hallgatták: . .. “S ahogy öszvér hátán menekült Absolon, lobogó hajánál fogva fennakadt egy fán. Az öszvér kifutott alóla, s az üldözői megölték. Dávid keservesen megsiratta.”

Az egyik gyerek is sírva fakadt. Gondolatban megveregettem a vállam: Úgy látszik, jó tanítás volt. S hogy diadalt arassak, megkérdeztem: — Na, kislányom, mondd meg szépen, miért sírsz!

— Mert nagyon sajnálom Absolont. ..

☆