Bethlen Naptár, 1970 (Ligonier)
Versek - Elbeszélések
1970 103 — Sebaj no — csapott a tenyerébe Antal úr, s másnap már fúratta a szegények kútját. Iskolát, kórházat, templomot építtetett, s lassanként mindenét elsebajozta a jó szivével. Föld, erdő, szőlő minden a Fukar Tót kezére került. Sebaj Tótnak nem maradt egyebe, csak egy kis háza, meg ennek a végében egy nagy körtefája. — Sebaj — mosolygott a jó ember —, megtalálnak engem a szegényeim a körtefám alatt is. S úgy kell lenni, hogy a jó Isten maga is rámosolygott a Sebaj Tót Antal körtefájára, mert azt még a leginségesebb esztendőben is mind lehúzta a pirosképü csengettyükörte. Vándorló, gyermek, kolduska azalól el nem ment éhesen, s Antal úr együtt bólongatott a nevető körtékkel: — Úgy bizony, ezt a fát a szegényeknek meg a gyermekeknek hagyom örökségbe. S végig-végig ismogatta a tekintetével az öreg fát, mintha csak azt mondta volna neki: — Aztán gondját viseld ám a szegényeimnek, akiket rád hagyok örökségbe! S úgy kell lenni, hogy lelke van a fának is, mert az öreg fa nagyon búsan csörgette meg az ágait, mikor az özvegy asztalosné állt alája nagy jajszóval: — Nagy bajban vagyok, lelkem tekintetes úr. Elvitte a tehénkémet zálogba a Gáspár tekintetes úr. Segítsen rajtam, lelkem tekintetes úr! — Sebaj, lelkem — szalajtóttá ki a száján Antal úr, de aztán megzavarodva nézett körül. Hogy segitsen az istenadta asszonyán, mikor egyebe sincs már az egy körtefájánál. S azt is elhagyta már a szegényeinek! — Sebaj, lelkem! — villant fel újra az öregúr szeme, aztán elballagott az öccséhez. Az akkor is pénzt olvasgatott, s ahogy a bátyját meglátta, mérgesen taszította be a fiókot. — Magam is szegény vagyok! — Sebaj — könyökölt az asztalra Antal úr —•, annyi pénzed csak van, hogy a körtefámat megveheted? Fukar Tót Gáspár mohón kapott a szón. Anélkül is régen szúrta a szemét, hogy a bátyja a város minden szegényét odacsőditi a fája alá. — Nem is kell érte pénz — folytatta Antal úr. — Visszaadod az asztalosné tehénkéjét, s tied a körtefa.
