Bethlen Naptár, 1968 (Ligonier)

Otthonunkról

80

BETHLEN NAPTAR

itt van bennünk. Sőt nemcsak bennünk, hanem jövendőnkben is.A gyűlés lecsöndesült teljesen ezekre a szavakra. Annál is inkább, mert minden jelenlévő lelkész tudta, hogy püspök sohasem állít úgy valamit, hogy azt gyakorlati példával ne igazolná. A hallgatóságban jól észrevehető volt már az a fülviszketés, amely várja, hogy megvakarják. Ezt a pillanatot jól ismerte a vczérférfiu, ezért nem is késett a vakarással.

—Épen a napokban hallottam egy uj anekdotát. Egyik első éves teológusunk istentiszteletet vezetett Bebecsen. Életében először. Hogy. hogy és hogy nem, zavarában-e vagy elnézésében, de a végéneket egy olyan dallamra kezdte meg, amelyre ugyan lehetett énekelni a szöveget, de a hiba ott következett be, hogy a dallam a végéhez ért, s az énekelt szövegből azonban még maradt néhány sor-.

A gyűlés itt általános derűre lobbant. A kövérebbek hangosabban, a soványabbak halkabban, de mindenki nevetett. Volt olyan is, aki hangosan esettintett ujjaival és felkiáltott- no ez aztán megjárta ! - A püspök elemében érezte magát. Ama jól ismert tüszkeség feszítette a mellét, amelyet minden vezető érezhet, amikor egy heterogén hallgatóságot, vagy épen gyűlést sikerül közös nevezőre juttatni, esetünkben a humor nevezőjére.

—Es mit tetszenek gondolni, mi történt ezután?- folytatta a püspök.

—Nem tudjuk, fogalmunk sincs!- kiáltották innen, onnan.

—Hát kérem a magyar református leleményesség segítségére sietett a mi bajbakerült kezdő szolgatársunknak. Csak néhánv pillanatig állt zavartan a kicsiny gyülekezet előtt, s aztán, mint, aki megtalálta az elvesztett fonalat igy szólt: “Testvéreim, a többit mondjuk el prózában!”

A püspök elérte, amit akart. Kitört a nevetés vihara. Ha a pásztorok nem akasztották volna fel kalapjaikat, sapkáikat a fogasra, akkor most a levegőbe hajigálták volna. A nagy hasakat a nevetés görcsei rángatták. Egymásra néztek, kezüket csapkodták. Volt olyan is, aki a szomszédja combjára ütött. Többen könnyeztek is. Az egész gyűlés vonaglott a jókedvtől. Püspököstől együtt büszkék voltak a magyar leleményre. A szorongás, a félelem eloszlott, a probléma feloldódott.

—Nem kell félnünk azért, Nagy tiszteletű Uraim! Leleményünk és az Úristen át fog segíteni minket a mostani nagy erőpróbánkon is, amely előtt állunk - zárta le a főpap a délelőtti ülést.