Bethlen Naptár, 1968 (Ligonier)

Otthonunkról

1968

81

Egy figyelmes szemlélő azonban észrevehette a teremben, hogy egy fiatal ember ellentétben a bibliai tanáccsal nem nevetett a nevetőkkel és nem örült az örülőkkel. Ez ifjú pedig nem volt más, mint Nyakas Márton, akiről ilyen hamar anekdota keletkezett és egy vármegyével odébb már olyan leleménnyel ruházták fel, amilyen nem volt neki.

De hogy került diákunk ide most Avasvárra? Barátja Saás Miklós, aki évfolyamtársa és idevaló volt, hívta meg a téli szünetre. Nemcsak pihenési szándékkal, hanem egy nagyon komoly feladattal, hogy tudniillik anyját vigasztalja. Öccse ugyanis roszszul értelmezte az uj jelszót: “tied a gyár, magadnak épited”. Ha ezt a jelszót ugyan aprópénzre váltotta is és csak néhány alkatrészről vallotta szerényen az egyik üzemrészlegben, hogy az az övé és elvitte haza, igv is bíróság e'é állították és kapott egy évet. Ha még csak lecsukták volna. De az anyai szívnek épen az volt a legfájdalmasabb, hogy nap, mint nap úgy szürke rabruhában fiával rabtársaival együtt hol taligát tolattak fényes nappal az utcákon, hol kézikocsit huzattak vele fegyveres őr kíséretében. Ezzel az uj hatalom mintegy figyelmeztette a lakóságot, hogy a jelszókat és a dolgokat nem értelmezheti egyenesen. Márton tehát vigasztalta az édesanyát, de megragadta az alkalmat arra is, hogy a püspök (aki nem tudta, hogy ő az anekdota hőse) engedélyével barátjával együtt résztvegyen az első papi gyűlésen.

Az anekdota elsütése után gyors mehetnék je támadt Mártonnak. Épen úgy, mint az első rosszul vezetett istentisztelete után Bebecsen. Ott felsülést, itt émelygést érzett. Nagy kiábrándulást, csalódást. Barátjának nem szólt, aki most a kérészi pappal beszélgetett. Egyedül távozott. Az Avas felől hideg szél csapta meg az arcát, lába alatt ropogott a hó, ahogy az csak kemény hidegben tud ropogni. S ezek a ropogások eléje idézték a dallam nélkül maradt szöveget, amint azt ott a tiszta fehér asztalon látta Bebecsen:

“Add viszont szeretnünk,

Szent példádat követnünk,

Valamig tart életünk.”

Ezt a látomást hiraelen kerekek nyikorgása szakította meg és egy hangos sziszegés. Gyorsan a hang irányába fordította fejét. Barátja öccse tolta egy másik rabtársával a taligát, melletük fegyveres őr haladt. S Márton nézte őket szürke darócruhájukban. És e sárszinü rabruhákból egyszercsak kibomlott a szürke szin, elkezdett folyni, beterítette az utcát, aztán a járdát, majd a házakat, később az eget és végül a mindenséget.

Pándy András