Bethlen Naptár, 1968 (Ligonier)
Otthonunkról
1968 71 Testvér, add ide a csomagodat! A mozdony égő szemei beleragyogtak az éjszakába. A fény előbb érkezett be az állomásra, mint a kerekek kattogása. Lassan az is hallható lett. A fénylő tüzes szempár közelebb és közelebb jött, a vonat robogása is erősebben hallatszott. Azt hitte az egyetlen utas, hogy a vonat átrobog az állomáson. Miért állana meg egy emberért a prágai gyors vonat? Nyikorogtak a fékek, füstölt, gőzölt a mozdony, mintha nagyon mérges lett volna, mert alig melegedett bele a futásba a besztercei hegyek után s már megint le kell lassulnia. Az utas belépett volna a fülkébe, ha tudott volna. Minden helyen ültek, a padok közt minden talpalattnyi helyen álltak. A látványt nem lehetett a heringekhez hasonlítani, mert azok szépen vannak elrendezve a bádog dobozban. Minden álló próbált valamibe kapaszkodni. Az ülőket sem lehetett irigyelni, mert előttük is valaki állt, térdüket nyomta, vagy föléjük hajolt. Az állók egymás arcába leheltek. A levegő áporodott volt. Kibírhatatlanul kellemetlen szagu. A magános utast a kalauz betolta a fülkébe s két oláh cigány asszony közé préselte. Onnan nem lehetett kimozdulni. Azt egyik asszony terhes volt, a másik vénebb, piszkos és elviselhetetlenül kellemetlen szagu. A fülkében az emberek nagy része cigány volt, de nem magyar cigányok. A 45-ös évek után a cigányoknak megmagyarázhatatlanul sok dolguk akadt Prágában. Azt mondták róluk, hogy a szudéta területre utaznak, és az üresen maradt házakat fosztogatják. A magányos utas emlékezett arra, hogy falujának egyik fiatal cigány asszonya mesélte el, hogy az a gyűrű, ami az ujján volt, azt egy szudéta házban találta. Az asztalon a gyúró táblán a félig felvágott tészta és sikáló mellett ott maradt a gyűrű, amit a szudéta nőnek nem volt ideje magával vinni. Majdnem minden vonat ekkoriban tele volt utazó cigányokkal, akik mentek valahova. Az útiköltség nem került sokba, miért ne utazott volna őkelme? Magyar ember ebben az időben, hacsak kerülhette, nem utazott. A vonat rohant az éjszakában. Vitte az embereket s azt a beláthatatlan nagy terhet, amit a végzet vállaikra rakott. A szerencsésebb ülő emberek közül néhányan aludtak már, az állók irigykedve nézték azokat, akik még a fejüket is odatámaszthatták a vonat falához. Óh, milyen nagy ajándék lett volna, ha leülhettek volna a padlóra, de erre nem volt hely. Mindenki türelmetlenül várta a reggelt, amikor a vonat céljához érkezik s megszabadulnak ebből a kibírhatatlanul kinos helyzetből. A magános utasnak nem volt csomagja, de lába alatt ott volt valaki cókmókja, amit nem tudott továbbtolni. Valósággal féllábon kellett megtennie az utat Prágába. Milyen kényelmes volt a kórházi
