Bethlen Naptár, 1967 (Ligonier)
Otthonunkról
BETHLEN NAPTÁR 95 előre s a két házsor oldalt hatvan kilométeres sebességgel szaladt visszafelé. Nemcsak az ital hatott itt a belülről is ázott fiatal emberek agyában. Valami érintette az ember motorját, a szivet is. Valami jótékony erő, amely emel s változtat. Az utasok összebeszéltek. Végül megszólalt az elölülő még mindig botladozó nyelvvel. — Álljon meg kérem s vigyen minket vissza otthonunkba, mert mi már nem akarrunk odamenni, ahová akartunk . . . A lelkész sorra hazavitte mindegyiket. Ezen az estén és éjszakában több, mint félszáz “köszönöm” hangzott el. De ezek a köszönömök meghagyták Gyula lelkészt a magasságban, nem úgy, mint az előző karácsonyestén az a két “köszönöm”. Már elmúlt éjfél, amikor hazakerült. A gyermekek kiváncsiságánál nagyobb volt a fáradtság, ezért aludtak. Nem igy a felnőttek. Izgatottan lesték, mikor recscsen a lépcső. S mikor a szobába toppant, pihenni sem tudott. Pedig fáradt volt. Tudomásul vette azonban, hogy ebben az éjszakában ez az “utolsó gyülekezet” s ennek is szolgálnia kell. Elmondta sorban, ami történt. — Látják, ezért kellett a magas papi gallér, mert, aki nem bérautóvezetö és mégis akar szállitani személyeket karácsony estén, annak kell! Pándy András ZÁSZLÓVATÁS Zugó ákácos hallgató erdőn, Isten fényes, napos csodája, büszke seregek néma csatáin dalos lovasok felrobogása. Ez vagyunk mi . . . hűvös Nyugaton akik jöttünk keleti lánggal s áldozunk meleg, piros sziveket aranykavicsos, dermedt pusztákban. Mert ... ki tudja itt, hogy dalainkban mi a bánat, melyik a csárdás? s mindig pompázó, dús kertjeinkben mikor van ősz s mikor virágzás? Ki érti meg, ha könnyeink hullnak mikor együtt, egymásra nézünk s egy indulóban, pohárban, szóban, egy kurjantásban halálra égünk? Tarnóczy Árpád
