Bethlen Naptár, 1967 (Ligonier)
Eszenyi László: Bethlen Otthonunk Az Uj Amerikai Társadalomban
BETHLEN NAPTÁR 51 zett családok gyermekeit, mig a szülők beleszoktak uj környezetükbe, tanulták az uj világ nyelvét és szokásait és megrakták az első szerény családi fészket, melyben azután ismét egyesülhettek ideiglenes elszakított kicsinyeikkel. Hasonló tömeges bevándorlás megismétlődésével nem igen lehet számolni, szeretetszolgálatunknak ezt a minden elismerést megérdemlő módját tehát aligha igénylik előreláthatóan testvéreink. A másik és szomorúbb feladatot felbomlott otthonok gyermekeinek nevelése rójja intézetünkre. Az Egyesült Államokban ijesztő mértékben elszaporodtak a válások. Ez a társadalmi betegség, vagy még pontosabban megfogalmazva, beteg társadalmunknak ez a kórtünete magyarságunknál is mutatkozik. A felbomlott család igazi vesztese a gyermek még akkor is, ha történetesen nevelésük anyagilag tökéletasen biztosítva van. Ez azonban az esetek legtöbbjénéi nem áll fenn. A törvényesen megkövetelhető gyermektartásdij az éhenhaláshoz sok, a tisztességes neveléshez azonban nyomorúságosán kevés. A gyermekkel magára maradt házastárs a rászakadt lelki és pénzügyi problémával rendszerint csak úgy tud megbirkózni, ha rokonsága vagy egy testvérsegitő közösség megértő és támogató szeretetével seitségére siet. Ilyen esetekben Otthonunk nemcsak nevelő, hanem lélekmentő munkát is végez, mert az anyagi és lelki gondok között vérgődő feldúlt otthonoktól gyakran csak egy lépés az amerikai fiatalkorú bűnözés magas iskolája: a slum. Anélkül, hogy az okok részletes keresésébe bonyolódnánk, tényként meg kell állapítanunk azt, hogy gyermekotthonunkban gondozott gyermekek száma évről-évre apad és e sorok Írásakor mindössze 20 a létszám annak ellenére, hogy indokolt esetekben egyesületi vagy egyháztagsággal nem rendelkező szülők gyermekeit is felvettük. Az Otthonnal szemben támasztott állami követelések viszont egyre szigorúbbak. Nemcsak az elhelyezés, élelmezés és ruházat minőségét őrzik ellen, hanem minden 10 gyermekre egy nevelőt és meghatározott számú kiszolgáló személyzetet írnak elő. Gondozottaink többsége nem lévén pennsylvániai lakos, az iskolaszék rendkívül magas tandijat ró ki intézetünkre. Ha az eltartást igénylők száma az eddigihez hasonló mértékben csökken, a fenntartás terhe pedig tovább súlyosbodik, elérkezik az az időpont, amikor egyesületünk vezetősége a valóban rászoruló és támogatást joggal igénylő gyermekekről valamilyen más és gazdaságosabb formában kell gondoskodjék. Tapasztalatból ismerjük azokat az érzelmi szálakat, melyek tagságunkat az árvaneveléshez fűzik, de e
