Bethlen Naptár, 1967 (Ligonier)
Európa
126 BETHLEN NAPTÁR félmillió erdélyi magyar ismét Erdélyen kivül maradt és nem tért vissza új kisebbségi sorsba. Ez a népi apadás pedig éppen akkor következett be, amikor ez az országrész, Erdély, kettős elnyomás alá került egyszerre: egy türelmetlen román faji nacionalizmus, és egy könyörtelen szovjet társadalmi vágy elnyomása alá. Ma pedig nem lehet eldönteni, melyik hozott nagyobb pusztítást Királyhágón túli népünkre. Ez a megapasztott magyarság, mikor újra rendeznie kellett sorsát, nem tehetett mást, mint felidézte előbbi kisebbségi sorsának tanulságait. Azt a tanulságot, mely arra intette, hogy egyházi keretei közé építse be népének szolgálatát, mert aki hü hitéhez, hű marad népiségéhez is. Ezt a belső magyar hagyományt aonban a visszatérő román politikai vezetők is ismerték. Ezére az első perctől kezdve minden törekvésük egyházaik életének megbénítására irányult. Mindenegyházi intézményt igyekeztek tervszerűen megszüntetni. Azután emlékeztek a keresztyén tanításból arra az igazságra is: “Verd meg a pásztort és elszéled a nyája.” így midőn az előrenyomuló szovjetcsapatok után ők is Erdélybe tehették lábukat, a román csendőrök és nemzeti vezérüknek, Maniunak gárdája, melyet egy beteglelkű főhadnagy, Olteanu vezetett, versenyt kezdték irtani a magyarságot. E gárdisták sorrajárták a magyar községeket és a módosabb gazdákat nyüvánosan lefejezték. Közönséges fejszékkel, fejüket tuskókra szorítva. Mire ezeket a keresztyénségből kivetkőzött vadakat sikerült megfékezni, akkorára több mint 400 ártatlan magyar gazda feje hullott le Erdély elátkozott földjére. Más formában ugyanez játszódott le a városokban is. Ezek a gárdisták például sorra járván a házakat Kolozsvárott, kihajtották a magyarokat az utcára, onnan az országúira s onnan Szibériába. 4000 értelmiségi magyar közt volt az egész unitárius teológia, a református kollégium 16 tanára, az evangélikus esperes, számos tudós és más egyházi vezetőnk. Ez az ártatlanul elhurcolt 4000 magyar az első télen mind ott fagyott meg az Uraiban, erdőírtás közben. De erről az égrekiáltó eseményről mind a mai napig ki szólt erőteljesen Nyugat közvéleménye előtt? Hogy milyen méretű volt az erdélyi magyar hazánk üldözése a megszálló román közigazgatás részéről arra szolgáljon például egyetlen vármegye történéseinek felsorolása. Kolozs vármegyének lelkészi kara közel 100 főt tett ki: ebből a lelkészi karból alig maradhatott meg helyén 8 pásztor. A többit a bevonuló románok mindenükből kifosztva, helyükről elüldözték. Ki ne emlékezne Erdélyben arra a döbbenetre, amely arra a hírre szállta meg a lelkeket, hogy
