Bethlen Naptár, 1966 (Ligonier)
Dr. Béky Zoltán: Egyesületünk 70 Éves Jubileuma
BETHLEN NAPTÁR 33 bevándorlók között a testvérsegitő, “fraternális” egyesületek: szerétéiből, törődésből egymásért és ki-ki önmagáért s családjáért. Egyesületünk története sem úgy kezdődik, ahogy a hivatalos történészek azt olyan pontosan megállapítják: 1896-ban, Trentonban, az egyházmegyei alakuló gyűlésen. És annak alapítása nem csak ahhoz a névhez, avagy nevekhez fűződik, akik többé-kevésbbé szerényen (illetve szerénytelenül) megírták az alapítás történetét egyes szám első személyben. Nem! A mi Egyesületünk kezdete nem egy zseniális szervező agyában fogamzott meg és nem is egy papiroson is megmaradt jegyzőkönyvi határozatban. Sokkal mélyebb és közösségibb a mi történetünk. Egyesületünk a magyar református munkásémber szivében született, aki védtelenül, az idegen világ sok kisértése, sötéten ismeretlen fordulatai között meg akarta védeni munkája eredményét. Igen, önmaga és családja biztonságát kereste, de felismerte, hogy a segítés és a biztosítás egyetlen követhető útja: egymás megsegítése, egymás védelme és mindez csak a testvéri szeretet közösségében lehetséges. A testvérsegitő, fraternális közösségek megalakulása valójában már az amerikai élet és körülmények gyümölcse. A keret, a szabályok, a funkciók már adva voltak korábbi bevándorolt népek hasonló kis közösségeiben. De a belső tartalom és hogy kik találták meg egymást, azt a közös hit és a közös sors határozta meg. Egyesületünk azokból a magyar református szívben és lélekben megfogamzott önkéntes társulásokból született meg, amelyekben a magyar falu református népe megtalálta egymást a közös hitben, testvéri segítés és szeretetszolgálat céljára. Ezeknek a kis közösségeknek fennmaradt alapszabály töredékeiből az is nyilvánvalóvá lesz, hogy a tagok kötelezik egymást “elhalálozott tagtársuknak református hitünk szerint illő temetésről gondoskodni . . .” Honnan találjanak magyar református lelkipásztort, ha bányaszerencsétlenségben tragikus hirtelenséggel elpusztult fiatal társukat úgy akarták eltemetni, ahogy magukat elkötelezték? Mert nemcsak az özvegyek, árvák avagy szülők számára kiutalandó segítség volt a “szövetkezés” pontjai között, hanem az egyházi temetés is! Azt is tudomásul kell vennünk, hogy amerikai magyar református egyháztörténetünk kezdetei nem a különböző missziói hatóságok pásztori figyelmességében gyökereznek, hanem ezekben a kicsiny testvérsegitő szövetkezésekben, melynek tagjai együtt indultak el, hogy valamelyik idegen ajkú, de református templomban úrvacsorát vegyenek, hogy meghalt társuk eltemetéséről
