Bethlen Naptár, 1965 (Ligonier)
Szentmiklóssy Pál: Magyarország a Képzelet és a Valóság Tükrében
74 BETHLEN NAPTAR megváltozott gazdasági és társadalmi rendszer, egy a külvilágtól teljesen elzárt ország s az évekkel ezelőtt szemünk előtt lezajlott szabadságharc és annak következményei, megzavarták és teljesen felkavarták az eddigi képzeleteimet az Óhazával kapcsolatban. 1964 nyarán elhatároztam, hogy feleségemmel együtt az Amerikai Magyar Református Egyesület clevelandi 2. sz. osztálya által bérelt repülőgépével én is hazalátogatok. Meg akarom ismerni azt a földet, országot, annak népét, ahonnan én is származom s amelynek itt az Egyesület Államokban én is képviselője vagyok. Az utazást megelőzően, ahogy a tervek közeli valósággá kezdtek válni, úgy kezdtem magamat érezni, mint egy kis gyermek. Számoltam a napokat, éjszakákon át alig tudtam aludni; felébredtem sokszor s gondolataim azonnal az Óceánon túl jártak, abban a képzeletbeli országban, amit most valóban látni fogok. Terveket szőttem, pedig tudtam hogy minden, de minden úgyis másképen lesz. Alig vártam, hogy a képzeletemben kialakult képeket valóságban is láthassam. Még az órák alatt megtett repülő ut is hosszúnak tűnt fel. Bécsben kiszálltunk és onnan bérelt gépkocsin folytattuk utunkat a magyar határ felé. Közeledve a határhoz, ha ez lehetséges volt egyáltalán, még nagyobb nyugtalanság vett erőt rajtam. A magyar határ, sorompó, udvarias vámvizsgálat, ez mind valóság. Álltam s valahogyan úgy éreztem, bár minden ismeretlen volt előttem, hogy nem vagyok idegen, a föld sem idegen, amelyen állottam, hazaérkeztem. A képzeletemben felépített képek, amelyek az elbeszélések, magyar nóták alapján álomképek voltak eddig, valóságot öltöttek. A nyári iskolában tanult földrajzi városok, folyók valóságban vannak előttem, a városokon és falvakon keresztül megyek, a folyók vizét érinthetem, fővárosunk utcáin sétálhatok. Láthatom Budapest művészi és történelmi épületeit, szívom magamba levegőjét, iszom vizét, ez már nem álom, hanem valóság! Hallom Hatvan városában Ízes magyarsággal prédikáló református lelkészét, hallom a gyülekezetei énekelni a “Hinni taníts, Uram” kezdetű egyházi éneket. Láttam Tokaj hires szőlleit és ihattam borát. Soha el nem múló és örökké emlékezetes kép maradt előttem az a pillanat, amikor a Szabolcs megyei kis Lövőpetri község református templomának Urasztala előtt álltam, az előtt az Asztal előtt, ahol engem valamikor kereszteltek s szüleim esküdtek örök hűséget egymásnak. Láthattam a házat, ahol születtem, beszélhettem emberekkel, akik ismerték apámat és anyámat, emlékeztek rájuk, nem felejtették el őket. Valóban
