Bethlen Naptár, 1965 (Ligonier)
Borshy Kerekes György: Ligonier Jövője
BETHLEN NAPTÁR 31 LIGONIER JÖVŐJE A cim helyesebben a Bethlen Otthen jövője, vagy az amerikai magyar reformátusság jövője is lehetne. Ligoniert mint egybefoglaló képletet használjuk intézményeink jövőjével kapcsolatban, mint ahogyan például Debrecent, vagy Pannonhalmát szokták emlegetni odaát a magyarországi reformátusság és katólikusság egyetemességével kapcsolatban. A hely neve igy a közhasználatban szimbólummá szépül s nem egy politikai közösséget, hanem szellemi közösséget jelent azok számára, akik látogatni szokták. A minden év szeptember első hetében tartani szokott ligonieri gyűléseken, úgy a presbiterek, mint a lelkészek, a Bethlen Otthon igazgató tanácsának és a Vezértestületnek tanácskozásain az utolsó évtizedben szinte kísérteties következetességgel visszatérő téma volt: mi lesz velünk? Mi lesz egyházainkkal, Bethlen Otthonunkkal, Egyesületünkkel? Megkapjuk-e uj nemzedékünkben azt a kellő magyarságtudattal felfegyverzett uj nemzedéket, amely az alkotó első nemzedék után a munkát, az alapitók szellemében, tovább viszi? Mintha bizony az másoktól s nem tőlünk függne, hogy milyen is lesz hát az utánunk következő nemzedék? Nos, olyan lesz, aminővé egyházainkban és egyesületeinkben neveljük. Ha ezt a nevelést elmulasztjuk, az ifjúság kicsúszik a kezünkből s megy oda, ahol szükségletét kielégítheti. Egyházközségeinknél kissé tulkorán adtuk fel a rendszeres és nyári magyar iskolai tanítást, ami egymagában ugyan kevés, de az egész éven át tartható szombati tanításokkal mégis csak elegendő volt ahoz, hogy a már itt született második nemzedékbeli ifjúság tekintélyes százalékát megtartsa egyházainknak és érdekelni tudja őket egyesületi vonatkozásban is. Természetes, hogy a harmadik nemzedékkel, amely már sok esetben vegyes nemzetiségű, s vegyes vallásu szülőktől származik, nehezebb a dolog. És mert nehezebb, a nevelésre hivatottak a könyebb végét fogták meg s magyar helyett az angolt tették a nyári, szombati és vasárnapi iskolák nyelvévé. Ezzel a tanítás ugyan simábban ment, de végképen hátra szorította, sőt eltüntette a magyar nyelvet. Nemcsak a templomoknál, de a családnál is, ahol már a másodnemzedéknél is angol a használatos nyelv. Ilyen kényszerű adottságok mellett mi lehet hát az a valami, amely még segíthet s a magyar intézmények, egyházak létének folyamatosságát Ígérheti, ha nem is biztosíthatja. Kétségtelenül valami többlet, valami “plus” úgy hitbeli, mint társadalmi vonatkozásokban. Ez a “plus” viszont nem lehet amerikai angol nyelvű felekezetek szolgai átvételü rituáléja, de nem lehet az amerikai tár
