Bethlen Naptár, 1964 (Ligonier)
Nagy Lajos: Urvacsora Idegenben
36 BETHLEN NAPTÁR ÚRVACSORA IDEGENBEN A gyülekezet már a nagyének utolsó sorát énekelte. A cseh pap méltósággal, lassan ment fel a szószékre. A szószékkel szembenlevő ajtóra tévedt a tekintete. Valaki most érkezett meg a templom tornácába, de nem nyitotta meg a tej üveges ajtót. A pap várja, hogy lépjen be, később zavarná az istentiszteletet. Szeretné ha valaki felállna s behivná a titokzatos hallgatót. Ki lehet az? Valakit ideküldtek, hogy hallgassa beszédét? A gyülekezet meglepetve néz fel a szószékre. Miért hallgat a papjuk? A titokzatos valaki kinn áll, az a kevéske napsugár, ami a tornácba bemerészkedik, a tej üvegre festi árnyékát. A pap imádkozni kezd. Mielőtt beszédét megkezdené újra az ajtóra néz. Észrevette, hogy a tej üvegre vetődő árnyék megmozdult, mintha egy könyvet venne elő zsebéből és azután megáll. A pap beszél benn a templomban. A titokzatos vándor erősen figyeli beszédét, de csak minden harmadik szót ért a beszédből. Áll mozdulatlan a hideg templom tornácában. Egyszerre csak lelke, mint kalitkából a madár, szállni kezd messze Csehországból, túl a Kárpátokon egy kis faluba az Ipoly mentébe. Ébren álmodik. Azt hiszi otthon van falujában a templomban és gyülekezetének beszél a szabadulásról, amit a Megváltó hoz minden ártatlan rabnak. Lelke kagylóiból gyöngyönként peregnek ki a legszebb gondolatok. Itt érzi ennek a cseh templomnak hűvös tornácában mi a szabaditás és úgy kivánja most, hogy majd beleszakad a szive. Tele lesz a szeme könnyel. Felsóhajt: “Te tudod, Uram, hogy teljes szivvel, hűen szolgáltalak Téged. Úgy fáj, hogy elvetted tőlem a szószéket, a népemet, a templomomat, családomat, hazámat. Advent utolsó vasárnapján egy idegen templom tornácában állok, amikor legnagyobb szüksége volna reám népemnek.” Csendes sirása zokogássá vált, zsebkendőjét tömte a szájába, nehogy megzavarja a benti istentiszteletet. A cseh elmondta utóimáját és a gyülekezet újra énekelni kezdett. A titokzatos vándor elindult a tornácból. A cseh pap odaintette egyik elöljáróját és küldte ki: “Nézze csak meg, ki volt az, aki az egész istentisztelet alatt a tornácon állott.” Már a titokzatos ember messzejárt. Annyit tudott kivenni egyre távolodó alakjából, hogy trencskót kabát volt rajta, annak fehér szinét az idő és a szenny hamu szürkévé festette. Következő vasárnap karácsony volt. A trencskótos ember újból ott volt a templomban, de most az elsők között érkezett s beült a legutolsó padba. Mindenkinek feltűnt ez a különös idegen, akinek ruházata olyan szegényes volt karácsony napján.
