Bethlen Naptár, 1964 (Ligonier)
Az Anyaszentegyház Európában
118 BETHLEN NAPTÁR lakók szenvedéséről hallottunk sokat. Ezeket a volt állami sertéshizlalda környékére terelték Szolyván. Ott egy tál levest adtak nekik naponta s a betonon kellett feküdniük. Sokan vérhas betegséget kaptak. Sokan attól féltek, hogy méreg van a levesben. Ezek a tál ételt beleöntötték az árokba s elpusztultak az éhségtől. Mások állítólag elpusztultak a méregtől. Az életbenmaradtakat az erős télben áthajtották a Kárpátokon túlra, Szandomirba. Ott bevárták a tavaszt. Azután a Dón vidékére, az Uraiba szállították őket munkára. Csak kevésnek sikerült még otthon megszökni az összefogdosás elől. Néhányat betegen minden faluba hazaengedtek. Ezek hirt hoztak az elpusztultakról s az életbenlévőktől is. Többek között hazajött Kiss László mezővárii lelkipásztor, Szabó Sándor nagyszöllősi, Csik István viski református egyházi iskolai tanító. Imre testvérem odamaradt. 1946. év nyaráig 171 társa halálhírét közölte még a szószékről vasárnaponként egyetlen egy gyülekezetben a lelkipásztor. 1946 év végén Kárpátalját jogilag is bekebelezte a Szovjet. Ekkor Sztálin napiparancsára a még életbenlévőket hazaengedték, mert saját állampolgárait még a Szovjet sem akarta a végtelenségig hadifogolyként kezelni. Többen a magyar foglyokhoz csapták magukat, magyarországi falut nevezve meg születési helyképen. így Magyarországra tudtak jutni. Egy volt iskolapajtásom engem is meglelt Pesten. Nagy, skorbutos testével olyba tűnt, mint a köztünk sétáló halál. A tanulóifjúságból a magyarokat három havi munkára vitték Oroszországba. Amikor letelt a három havi idő, akkor “felszabadították” őket bányásznak. De a telepet nem hagyhatták el. Egy diáktól levelet juttattak el hozzám szabad földre. . . . Már a napokat is meguntuk számolni, Írja lemondóan a diák. Azt sem tudjuk, hogy vasárnap mikor van. A bányatelepen csak a végtelen sarat látni. Lent a földben, hol ülve, hol fekve kapáljuk a szenet. Úgy élünk itt, mint a férgek. Pozsonyban egy munkácsi fiúval hónapokig együtt voltam. Beszélt oroszul, igy egészségügyi szolgálatba került a foglyok között. Megismerkedett Maruszjával, aki ápolónő volt. Maruszja apját a leány kilenc esztendős korában elhurcolták s nem került elő soha. Kulák volt. A foglyok haldokoltak s a leány beszélgetett. Látod — mondta az ismerősömnek — ezek itt meghalnak, igaz. Mégis: jó nektek. Egyszer hazamehettek. De mi nem mehetünk sehova . . . Ettől a befalazástól a saját hazájában, Kárpátalján is mindenki félt. Az első kommün után számos volt kommunista tanár meghúzódott ezekben a városokban. Újra otthonra leltek, itt volt a kenyerük, házat, szőllőket vettek. S most mégis mind felhúzódott Pestre. A széthelyezett rutén tanítóság, a tisztviselők jórésze sem igyekezett Magyarországról haza, Kárpátaljára. A volt ruszin egyetemisták pláne Budapesten maradtak. Azok is, akik a harcok alatt átszöktek partizánnak az oroszokhoz. Sokan persze a nyelvtudásukkal minisztériumi állásokba jutottak, kiküldették magukat diplomáciai szolgálatba, illetve az oroszositott vállalatokhoz mentek bizalmi emberként. Sokan kifejezetten kerülték az oroszokat. Féltek a kapcsolattól. Az orosz politikai rendőr-
