Bethlen Naptár, 1963 (Ligonier)
"Az Ige", "A Fák", "Tanács" (Versek)
94 yyidVN NaiHxaa AZ IGE Mikor az ember elbukott, Már csak halál volt a ki-út, Arany gyűrűje volt a teremtés, Melynek gyémánt köve kihullt. Vigyorgott a zordon Halál, Mint végpusztulás jött ide, De szebb élet fegyverzetében Világba lépett az Ige. A megbántott erős Isten Letörte Benne a halált, Krisztus lett minden mindenekben S az ember új ösvényt talált. Ő volt az óriás Hiány, Kiért az ember zokogott, Egy új teremtés öröm-fénye Derített szívet, homlokot. Benne virul minden öröm, Szép életet csak ő fakaszt, Az ő lelkében élem által A mámoros örök Tavaszt. Mióta Krisztus a Király, Még a halál is nyereség, Nem én élek, de ő él bennem, Mint Istent sugárzó beszéd. Bűn és Halál: két bandita Ha fojtogatja torkomat, Halálordításom vak éjén ö biztatón meglátogat. Kigyul és tőle menekül A két gonosztevő konok, S Krisztus gyémánt-tűzű szemében Rám Isten arca mosolyog. Szabó László FÁK Oly mozdulatlanul nyugodtak A kerti fák az őszi fényben. Talán a nyárról álmodoznak, Csak egy levél hull néha szépen. Az élet csöndje ez a béke, A nyugalom e nagy tenyészet, Örök erők szent szövedéke, Lehullt levél én, elenyészek. Avar leszek majd az avarban, Míg fölöttem a fiatal fák A lombjaikat diadallal Az örök égnek fölmutatják. Juhász Gyula TANÁCS Kiket szeretsz s akik szeretnek, Ha bántanak, ha megsebeznek, Ne haragudj rájuk sokáig! De öntsd ki szíved’ s ha letörléd A fájdalom kicsordult könnyét: Bocsáss meg! hidd, enyhedre válik. Óh, egymást hányszor félreértjük, Szeretteinket hányszor sértjük, Bár szívünk éppen nem akarja. Mi is talán vérzünk sebben, Nekünk is fáj, még élesebben, De büszkeségünk be nem vallja. Ne légy te büszke, légy őszinte, Híved legott azzá lesz szinte, Oszlik gyanú, megenyhül bánat; Oly váratlan jöhet halálunk S ha egymástól haraggal válunk, A sírnál késő a bocsánat! Gyulai Pál
