Bethlen Naptár, 1963 (Ligonier)
Tarnóczy Árpád: Pántlikás Kalapom
BETHLEN NAPTAR 41 mint valami mélyebb sóhaj, de annyi mindent hozott magával a meszszire elszaladt múltból, keserves, bús életből, hogy nem is tudták hirtelen, miképpen is tud annyi minden keserűség és öröm így öszszekeveredni és szívükbe ömleni, mint valami édes, altató méreg. Hej, haj, hogy elmúlt az idő! . . . Nagy csendességben nézték, nézegették a pántlikás kalapot, meg a gyöngyös pártát. Addig, addig, amíg Mari néni sírva fakadt. — Nono, — szólalt meg Pista bácsi bizonytalanul, — azért talán mégse bánkódj úgy, hogy megtaláltad azt a fekete ládát, a katonaládámat, a pántlikás kalapot, gyöngyös pártát. Hiszen inkább öröm talán ez. Nem szomorúság ez, de öröm. Öröm ez anyjuk. Akárhogy is nézem, akárhogy is nézed. Olyan, mintha visszafelé mennénk az életbe. Mintha így, karonfogva elindulnánk visszafelé. És mennénk, mennénk eladdig, amíg meg nem találjuk a pántlikás kalap, meg a gyöngyös párta gazdáit. Valahol a clarksburgi szüreten, ami épen olyan lett volna, mint a nyüvesdi szüret, ha puttony lett volna a hátunkon, ha nem papírból lett volna a pántlika és ha minden Nyüvesden lett volna. Mari néni a nagy, nehéz könnyek közül ránézett Pista bácsira: — Vájjon csakugyan olyan nagy boldogság volna-e visszafordulni ? — Olyan. ■— Olyan boldogság volna-e újra átszolgálni annyi ínséget, vesződséget, rémülést, aggodalmat, átsírni háborút, szenvedni honvágyat, hontalanságot, tűrni mostohaságot, százszor újra kezdeni, újra ásni, ami beomlott? — Olyan, Mert amink van, mégis a miénk. Ezt mondta Pista bácsi, de maga is megdöbbent tőle. Különösen akkor fogta el döbbenet, mikor fia, lánya hazaérkezett. Ott állt előttük Steve és Mary. Steve beretvált arccal, vékonyan, égnek nyúlva, finom sasorral, elegáns bőrruhában. Mary vágott hajjal, lenge selyemben, finom táncos lábbal. Nagyon idegenek voltak ebben a pillanatban. Csak a szemük volt drága régi ismerős: szép kék magyar búzavirág. Pista bácsinak nagy ötlete jött és eléjük rázta a pántlikás. kalapot, a gyöngyös pártát, rózsás szoknyát, lobogó inget: — Vegyétek fel 'ezt a holmit! Elszorult a szívük, amíg vártak. Majd hogy elállott. Szótlanul ültek, kietlen kedvvel. De jöttek a gyerekek vidám kacagással, csengő sarkanytúval, lengő pántlikával, Steve még bajuszt is festett magának égett dugóval. Pörgét, igen hetykét. Kedvesen, kézenfogva perdültek az öregek elé. — Here we are! Öregamerikáséknak felderült az arcuk. Hiszen ezek itt, ők maguk. — Nézd már ezen a lányon azt a pártát! —- Nézd már az én pántlikás kalapom!-— Most jöttetek Nyü\esdről, vagy a clarksburgi szüretről? He?
