Bethlen Naptár, 1963 (Ligonier)
Tarnóczy Árpád: Pántlikás Kalapom
40 BETHLEN NAPTAR Pántlikás kalapom Pista bácsi a porcson pipázott és egykedvűen a keletnek futó felhőket nézte, mikor Mari néni kiszólt az ajtón: — Megtanáltam a fekete ládát. — Micsoda fekete ládát? — Hát már azt sem tudja? Pedig hogy kerestük, mikor idekőtöztünk. — Mikor idekőtöztünk? Huszonötévé? Kát izé . .. no, hogyne is tudnám: a katonaládámat. No lásd-e, hogy tudom. Tudom én. Hát osztán ? — Hogy hát osztán? — Hát idenézzen. Ez volt ni benne, ez a pántlikás kalap, meg ez a gyöngyös párta ... meg ez a rámás csizma ... meg ez a ... Pista bácsi egyszerre úgy érezte magát, ahogy már igen régen érezte. A lelke nagyot mozdult. — Majd rákapaszkodott hirtelen a keletnek futó felhőkre és akkora bodrot lökött ki a csutorájából, mint egy szénaboglya. Mert nagy dolog ám ez a pántlikás kalap. Istenem, hogy keresték. Hogy keresték, mikor ideköltöztek Clarksburgból. Nem olyan sokára a nagy szüreti mulatság után, mikor még gyöngyös pártát viselt az asszony s együtt énekelték a szüreti csőszök közt táncos lépésre, egy sorban, legényesen, lányosán, hogy: Hangos a hegy, megérett a góhér Nem adom a kedvesem egy vaklóér. Nem adom a rózsámat se másér. Egy pötty csak a szája ... Mégis száz csók ráfér. — No lásd-e, — bólintott igen furcsán Pista bácsi — még a nótánkat is tudod. Hát hogyne tudnám, hogy is ne tudnám, miféle fekete ládát láttál te meg, anyjuk. Hiszen iszen, hogy is lehetne azt a kis fekete ládát elfelejteni? Hej, hogy cipeltem az Újvilágba, a régi vén világból. Mintha könnyel lett volna tele. Mintha az egész falut benne hordoztam volna. — Mintha, mintha a szívem koporsóját hoztam volna a hónom alatt akkor egyenest a Kecelgárdába. Huj, az árgyélusát, hogy így megtanáltad azt a kis fekete ládát. Hát a piros sipkám ugyan benne van-e még? — Benne, benne. Igen gyanúsan pislogott már Mari néni is, Pista bácsi is és csendesként egymás mellé ereszkedtek a hintás kerevetre. Nagyon szép volt az este. A felhők piroskásak, mint a frissen sült cipó, az égbolt halovány őszi kék, a messziről mutatkozó vén hegyek lilásak, mint az álom és a szívük reszkető, mint akkoriban volt, amikor ideköltöztek. Vén kutya bámult rájuk egy sarokból; a ritkuló eperfán búcsúzó rigó füttyögött és könnyű szellő lengedezett felettük. Csak olyan,
