Bethlen Naptár, 1963 (Ligonier)
Móricz Zsigmond: A Császár Édesanyja
BETHLEN NAPTÁR 39 deg annak a szeme pillantása, hogy menten sóbálvánnyá válik, akire ránéz. — Már én azt se bánom, legalább nem fogok keseregni az én drága fiamért. Bizony én megkérem a császárt, eressze haza. Nem tudom elhinni, hogy a mi királyunk szívtelen. — Hiszen, ha király volna! De császár! Tudja nénémasszoy mi a császár? Azt még én se tudom, pedig én már csak mindent tudok, ha valaki. Amit én se tudok, azt mán nem híjják semminek se. Rigó, az öreg obsitos hasztalan ijesztgette a falút, Kecskésné nem hagyta el a mondókáját. — Dej szén, megkérem a császárt ! Végre elérkezett a dicső nap, s a császár bevonult a falúba. De csudák csudája: nem ült színarany hintóbán, nem csüngött ökölnyi gyémánt a melléről. Takarosán lovagolt egy sárgaszőrű paripán. Az arca, az hideg volt és gondterhes. Szomorúan nézte a szegény népet; azon gondolkozott, hogyan lehetne rajta segíteni. Kecskésné asszonynéném elszánta magát, s az uralkodó elé lépve, így kezdte mondókáját: — Jó napot adjon Isten, felséges király uram! A császár elmosolyodott. Olyan nyájas volt az arca, hogy az öreg néninek eszébe jutott a fia. Az is éppen ilyen idejű lehet, de különb, mert bajuszos. — Felséges király uram ... — Mi kell néni? — Mondja lelkem, az Isten áldja meg, mit csinál az édesanyja? Egészséges?? A fiatal császár meghökkent. — Az édesanyám? — mondá. És lágy, meleg lett a szíve. Csaknem sírva fakadt. — Az édesanyám? Köszönöm, az édesanyám egészséges! — Ej hálátlan gyerekek, — szólt a néni; — nem is gondoljátok, mennyit aggódunk értetek. Bizony, király uram, ne gondolja, hogy az édesanyja nem búsul magáért ... Én is búsulok, hej, az én édes katona fiamért. A néni sírva fakadt. A király megsarkatyúzta a lovát, hogy ne lássák, hogy az ő szeméből is kibuggyant egy könnycsepp . .. A néni búsan kiáltott utána: — Tisztelem az öreg császárné asszonyt! A császár elment, de két hét múlva a néni fia sírva borult édesanyja kebelére. A császár parancsára elbocsátották a katonaságtól. Nemsokára hazaért József is Bécsbe, az anyjához, Mária Teréziához. Mikor meglátta édesanyját, eszébe jutott valami, s egy könnycsepp gördült arcára. — Mi lelt, édes fiam? — kérdi a királyné. — Anyám, édesanyám! Tiszteltet egy erdélyi öregasszony! így beszéli a nép a téli fonókákban.
