Bethlen Naptár, 1963 (Ligonier)

Móricz Zsigmond: A Császár Édesanyja

38

BETHLEN NAPTÁR

\

nem mozdult az út közepéből, de nem támadott meg, amint elkerültem. Aztán türelmesen kísért végig a tizenkét kilométeres úton a házakig.

Nem mertem szaladni és így szemeinket egymásra szegezve, mint szerelmesek, szinte andalogva mentünk a falú felé. A gyilkos figyelmesen várt, hogy összeessem és kivégezhessen. Az életem leghosszabb és legveszélyesebb sétája az első háznál ért véget. Ügy

estem be a küszöbön, mint egy halott ...

Ma visszaemlékezve nagy kalandomra meg kell vallanom, hogy nem viselkedtem hősiesen. De a kóbor erdei betyár sem. Meg volt minden lehetősége, hogy meggyilkoljon. Vagy talán ő is érzelmes típus volt és a gyönyörű októberi délután szépsége az ő kegyetlen farkas szívét is meglágyította . . .

Csia Kálmán

Móricz Zsigmond:

A császár édesanyja

Volt egyszer a magyaroknak egy királyuk, úgy hívták, hogy: József császár. “Kalapos királynak” is csúfolták, mert sose koronáztatta meg magát.

Azt akarta, hogy a magyarok németekké legyenek. Hiába, német volt szegény mégis. Az is igaz, hogy ha magyar ember kerülne a trónra, ez meg azt szeretné, ha a német is magyar volna.

A kalapos király beutazta az országot, úgy mint hajdan Mátyás, az igazságos. Mikor híre ment bérces Erdély egy kicsiny falujába, hogy: “jön a császár”, lett nagy riadalom.

Mert a falucska lakói sose láttak császárt. Élt azonban a falú végén egy vén kiszolgált huszár, bezzeg az látott. Hozzácsődült hát a lakosság apraja-nagyja, s váltig vallatta, mondja el, milyen a császár.

— Hm. A császár ? — kezdi az öreg. — Láncosadta, az ám a nagy úr! Olyan gyémántok csüngenek a nyakából, mint a fél öklöm, belevakul, aki emberfia ránéz. A hintója aranyból, a kereke ezüstből, a cifrája rubintkő, az ostornyél rozmaringszál.

— Hej, ha az én Imre fiamat hazaeresztené a katonaságból! — sóhajtott Kecskés Pálné nénémasszony.

— Haza? Majd, ha fagy. Azt lesse kend! Nem azért viszik el a magyar fiút a csatába! Harminc esztendő múlva, ha deres lesz lesz a szakálla, hazakerül, hacsak szerencsére el nem lövik addig kezétlábát.

— Jaj Istenem! — sopánkodik a néni.

— Meg osztán kő van ám a császárnak a szíve helyén, igaz hogy az is kárbunkulus. Olyan hi-