Bethlen Naptár, 1962 (Ligonier)
Európa
92 BETHLEN NAPTÁR Gulyás Lajos levéli lelkipásztort viszont — tudomásunk szerint — halálra Ítélték. A lelkipásztorok helyzete. Köztudomás szerint a lelkipásztori fizetés alapját a kisföldek képezték. Ezeket többnyire egyszerű kegyes emberek ajándékozták, illetve hagyományozták apró parcellákban az egyháznak. Olykor gazdag patrónusok, vagy a községek stb. hasítottak ki ilyen földeket, gyülekezeteknek. Az 1898. évi kongruatörvény meghozatala óta az állam a kisfizetésű lelkipásztorok jövedelmét meghatározott összegre kiegészítette, (évi 1.100 korona). Idevezetett a vallásfelekezetek egyenlősége tárgyában 1848-ban hozott törvény gyakorlati megvalósítása a felekezetek közötti kölcsönösség és viszonosság elvét illetően. A segély elfogadásával a magyar református egyház is elveszítette gyakorlatilag szabadegyházi jellegét. Az 1948-ban létrejött egyezmény alapján a kommunista állam is vállalta, hogy kiegészíti a lelkészi fizetéseket. Időközben viszont elvette a lelkészi földeket, ezzel a lelkipásztorok lába alól kihúzva az elsődleges anyagi bázist, így az addig csak járulékos állami fizetéskiegészités jelentősége megnövekedett s ettől kezdve a 6-700 forintos állami járandóság a lelkészi fizetés biztosabb részét képezte. Számos gyülekezetben persze, más baj is adódott a dologból. Az állam ugyanis az 1949-es esztendőben jelentést kért a gyülekezetektől, hogy a megváltozott viszonyokra tekintettel készpénzben állapítsák meg a lelkipásztor fizetését a gyülekezet részéről. Ekkoriban még megújhodás hánykolódása foglalkoztatta az egyház vezetőségét is, s a gyülekezeteket is. Elvileg nagyon helyesen, saját lábukra akarva állni néha oly magas összegek fizetésére kötelezték magukat, hogy az államnak ezt nem kellett többé kipótolnia. Az egyházi adó elvrendszerét viszont eltörölték s később az önkéntesség utján vállalt összeget a gyülekezetek nem tudták összehozni. Az állam ezt egyáltalán nem bánta, hiszen az ateista nevelés végkifejlődését abban látja, hogy az állampolgárok fordítsanak hátat a templomnak. A lelkipásztori fizetések önkéntes összehozása ellen egyelőre csendben folyik a mérgezés. Az 1961. esztendőre az állam is csökkentette tiz százalékkal a kongruát, de olykor — nagylelkűen — rendkívüli segélyt oszt szét az egyházak között. Ezért, aki csak teheti, dolgozik, mert élni kell, — Írja a Református Egyház cimü újság, — a “kisfizetésű lelkipásztorok fizetésének arányosítása” mögé rejtve ezt az égető problémát; csak az a baj, hogy a kisfizetésű lelkipásztorok jövedelemkiegészítő foglalkozása időtartamban s jelentőségben lasan főfoglalkozássá válik a lelkigondozói munka rovására. A lelkipásztor lassan csak vasárnap láthatja gyülekezetét s az egyházlátogatásokat a munkahelyéről kivett szabadságidő alatt végzi. Az állam ezt sem bánja. Sőt a nagyon aktiv lelkipásztorokat az egyházkormányzat utján szépszerével áthelyezteti rosszabb helyre, szórványba.— Gyülekezetünk helyzete a tavaly óta ugyanaz, — Írják az egyik otthoni levélben. A munkakedv ugyanaz, csak a körülmények miatt több munkaág lezárult. A házi bibliaórák megszűntek, mert az emberek fáradtan és későn kerülnek haza a termelőszövetkezetből. A leányok bibliaórája is megszűnt, mert városba kerültek dolgozni. Aki itthon maradt, az a félelem okából nem jár. — Sok akadállyal kell megküzdeni. Mintha több lenne, mint a tavaly, de lényegében ugyanaz, — fejezi be a levél. Annyiféle a lelkipásztori mellékfoglalkozás, amennyi alkalom kínálkozik hozzá. Füzvesszőkitermelés, drótsövénykészités kerítéshez, müborkészités belföldi piacra, mert a valódi borokat az állam exportálja; sertéshizlalás, baromfitenyésztés, olykor irodai munka stb. Falun a vonalasabbak kolhozba lépnek. A füzvesszőkitermelés például ebből áll: felkelés hajnali háromkor,— nyolc-tiz kilométert gyalogolva hét órakor kezdődik a munka, egész nap
