Bethlen Naptár, 1962 (Ligonier)
Halottaink
BETHLEN NAPTÁR 57 hogy ő is lelkésznek készült és beiratkozott a kolozsvári theológiai fakultásra. Kiváló eredménnyel letett vizsgái után Németországba és Svájcba ment tanulmányútra. Hazatérve először Besztercén, utána Désen volt lelkész. 1922-ben a Kolozsvár-Alsóvárosi gyülekezet hívta meg lelkipásztorának, 1923-ban esperes, 1926-ban egyházkerületi főjegyző lett, ami gyakorlatilag a püspökhelyettességet jelentette, végül 1936-ban Makkai Sándor lemondása után az egyházkerület egyhangúlag a püspöki székbe emelte. Azóta megszakítás nélkül szolgált s 1961 júniusában töltötte volna be püspöksége 25. évét. Megfáradt teste, erős fizikumától megfáradt szive azonban nem bírta a terheket s tartósabb betegeskedés után 1960 advent második vasárnapján családja önfeláldozó szer etetőtől körülvéve csendesen elhunyt. * Ezt a töretlenül felfelé ívelő életpályát olyan ember futotta meg, aki maradandó hatást tett mindazokra, akik csak valaha találkoztak vele, vagy barátságát bírhatták. Szivélyes és közvetlen volt legkisebb falusi szolgatársával is és ez a szivélyes jóság még jobban emelte iránta az első percben feltámadt tiszteletet. Mások megértésében, nehéz sorsfordulatok felmérésében mutatkozott meg egyéniségének másik jellemző vonása: józan valóságérzéke. Mindent hitből nézett, de nem a fellegekben, hanem a földön járt. Az irrealitásoktól megóvta egyháza és népe helyzete Egyik magyarországi beszédében mondta el az impérium változás után: “Első pillanattól a saját szájunktól megvont falattal tápláltuk a nyugdíj nélkül maradt lelkészeket és özvegyeket. Létesítettünk saját nyugdíjintézetet.” Egész életszemléletét átjárta végül az erdélyiekre jellemző józan derű. (Valahogy úgy nézett a bajokra, mint az egyszeri székely, akit panaszolva kérdezett meg komája, hogy mért van annyi baj a világon. A székely atyafi ugyanis igy válaszolt: Azért, mert az Úristen először megteremtette a bajokat s azután a székely embert, hogy a bajokat eligazítsa. Vásárhelyi János a bajok láttán soha nem esett kétségbe, hanem bizakodva mindig az élet megoldását kereste. Az élet elvállalásának bátorsága és a vele párosuló csöndes derű megértőbbé tette a helyzetek és sorsok iránt, amelyekben dönteni, fegyelmezni, gyógyítani, megbocsátani kellett.) Már maga a közelsége nevelt: mellette egyéniségének közvetlen hatása alatt hívőbb, bátrabb, alázatosabb és jobb lett az ember. Személyiségének közvetlen hatása vetekedett irodalmi és egyházkormányzói működésével. * Meglepően termékeny művelője volt az egyházi szakirodalomnak. A halála után összeállított bibliográfiából látjuk, hogy csak könyveinek száma meghaladja az 50-et ezen felül jelentek meg nagyszámú tanulmányai, cikkei, előadásai. Adott ki prédikáció gyűjteményeket, irásmagyarázatokat, előadássorozatot. Végig magyarázta a Heidelbergi Kátét, adott ki imádságos könyvet, egyet külön lelkipásztoroknak, összeállította az erdélyi Ágendás Könyvet. Gazdag irodalmi tevékenységét egy belső tűz járta át: az épités szándéka. Irodalmi működésével az erdélyi evangéliumi kegyességet akarta megtartani, erősíteni, vagy felébreszteni a legkisebb gyülekezetben és a legegyszerűbb hivőben is. Ezért mondani-valója és igehirdetése egyszerű volt, világos, érthető, meggyőző, hitvallásos, meleg, sajátosan erdélyi. Egész igehirdetői programját átjárta az a törekvés, hogy egyháza fennmaradását szolgálja s ezt a hivő, imádkozó élet erősítésével biztosítsa. Vallotta, hogy az egyház
