Bethlen Naptár, 1962 (Ligonier)
Halottaink
58 BETHLEN NAPTÁR addig él, ameddig az evangéliumból, az evangélium szerint és az evangéliumért él. * Vásárhelyi János életművének legalább olyan jelentős része volt püspöki kormányzói tevékenysége, mint személyes hatása, vagy irodalmi munkássága. Ez a kormányzás nem volt több és kevesebb, mint az egyház hajójának vezetése a történelem viharai között. Nem ok nélkül beszélünk viharokról. Püspökségének kezdő és záró éve (1936-1960) mindennél jobban szemlélteti szolgálata jelentőségét. Olyan időkben vette át az egyházkerület vezetését, majd az országos zsinat elnökségét, amikor magasra csaptak a nemzeti többség nacionálista és soviniszta szenvedélyének hullámai. Vásárhelyi János a merev ellenállás és meghunyászkodás szélsőségeit elkerülve a magyar református egyház helyét, szolgálatát és magatartását akarta megkeresni az uj államrendben mind 1944 előtt, mind 1945 után. Hogy ez mennyire sikerült neki, arra nézve legbeszédesebb bizonyiték az, hogy az erdélyi református egyház a nehézségekkel megküzdve ma is él s Vásárhelyi Jánost az 1945. évi szocialista hatalomváltozás is meghagyta püspöki tisztében, sőt a magyarság képviseletében a nagy nemzetgyűlés tagjává választották s egyik jubileumán elnyerte a népköztársaság csillaga magas kitüntetést. Mindezt nem azért, mert cserébe érte politikai vagy világnézeti árat fizetett volna, hanem azért mert a nemzetiségi Erdélyben román, magyar, szász feszültségek között megtalálta a magyar reformátusság helyét, szolgálatát és az együttműködés területét. Az ökumenikus gondolat keleteurópai, erdélyi megfogalmazása az ő magatartásában és szolgálatában jutott leghitelreméltóbban kifejezésre. Egész magatartására jellemző az a nyilatkozat, amelyet nemrég tett: “Nem azért helyezett erre a földre Isten, hogy egymás alkotó kezét lefogjuk, hanem ellenkezőleg, hogy egymást támogatva és megértve munkálkodjunk a haladásért, hazánk felvirágoztatásáért, az országos és egyetemes békéért, a jólétért, a szellemi és lelki javak kibontakozásáért és általában mindenért, amivel Isten dicsőségére és embertársaink javára lehetünk.” Temetése 1960 december 14.-én ment végbe. Az alsóvárosi templom ravatalára csaknem száz koszorút küldtek rokonok, barátok, egyházközségek, intézmények, hatóságok. A gyászistenitiszteletet Dávid Gyula egyházkerületi főjegyző végezte. Az I. Korinthus 4, 1-4. alapján beszélt az elhunytról, mint Krisztus hü szolgájáról és Isten titkainak bölcs sáfáráról. A református egyház gyülekezetei és intézményei nevében Martonossy György egyetemes főgondnok búcsúzott. A gyászistenitiszteleten megjelent és beszédet mondott a kormányzat képviselője, a román orthodox egyház kolozsvári görögkeleti püspöke, a nagyszebeni szász püspök és a kolozsvári egyetem egyik profeszszora. A temetés alatt megkondultak valamennyi többi keresztyén egyház templomának harangjai és egyházi épületeikre kitették a gyászlobogót. Mindez annak beszédes jele, hogy Vásárhelyi János nemcsak kivételes megbecsülést szerzett magának, hanem a református egyház számára megbecsült helyet és közösséget talált a nemzetiségi Erdély életében. Az ezreket kitevő gyászmenetben 150 palástos lelkész kisérte elhunyt püspökét a házsongárdi temetőbe, ahol 13 éve elvesztett hitvese mellé temették. Az uj sirt a koszorúk öt méter hosszú három méter széles és két méter magas virágtakarója bontotta. A koszorúk virágai elhervadnak, a test elporlik. Vásárhelyi János püspöki szolgálata, hite és hűsége azonban beleépült az erdélyi református Sión falaiba mint Kőműves Kelemenné vére Déva várába. Azért épülhetett bele, mert ő maga beleépült hitével, szolgálatával, haláláig tartó hűségével az egyházat fundáló, megtartó és megujitó isteni Kegyelembe. DR. DÓMJÁN JÁNOS Budapest.
