Bethlen Naptár, 1959 (Ligonier)
Szépirodalom
50 BETHLEN NAPTÁR A magyar reformátusság jelene és jövője Csaknem tiszta református vidéken születtem. A Tiszahát apró községeinek csak némelyikében akadt más egyház és templom, mint református. Gyermekkoromban a felekezeti megkülönböztetés sem úgy hangzott, hogy református és katolikus, hanem “magyar” és “katolikus”, annak ellenére, hogy ezekben a falvakban hire sem volt másnyelvü nemzetiségnek. A “magyar vallás” hagyománya, szelleme, ereje vett körül, amely az ősök életét olyan mértékben itatta át, hogy jutott örökség a fiáknak is. De az örökség lelki tartalma lassanként szokássá szürkült. Jóllehet a falu életének központja sokkal inkább a templom és az iskola volt, mint a községháza, szellemi vezető tekintély messze leghangsulyozottabban a pap mint a jegyző, az államsegély biztonságának langyos vizében a földi egyház eltunyult, ellustult, az egyházi élet problémátlanná, megszokottá vált. A gyülekezetek a többség kényelmes és biztos életét élték, s a szép látszat mögött tékozló fiák herdálták az egyetlen igazi erőt: az ősök élő hitét. Középiskoláim Sárospatakon végeztem. Nincs magyar, akinek a lelkében e városka nevének hallatára ne elevenedne meg a több, mint négyszáz éves kollégium, az óriási hagyomány és szellemi erő, amelyet Patak a magyar történelemben jelentett. Patakon megint csak egy többségi református élet levegője vett körül. Pedig kevesen tudják, hogy Sárospatak 13,000 lakosából csak 3,000 volt református, de a városka élete egyenlő volt a főiskola és intézményei életével. Egyetemi tanulmányokra Szegedre kerültem. Szeged éppen úgy a magyar katolicizmus fellegvára, mint Debrecen a miénk. Sőt sokkal inkább. Az akkori 140 ezer lakosból csak mintegy 5 ezer volt református. Itt találkoztam először a református élettel, mint kisebbségi sorssal. Emlékszem jól, milyen lelki válságot okozott ez a találkozás. De ennek során értettem meg igazán történelmünket és itt jöttem rá, hogy a magyarság élete lényegileg kisebbségi élet. Rokontalanul él idegen népek között és a magyarságon belül a magyar reformátusság életformája is kisebbségi életforma. A magyar népet a XVI. század elején egymás után lejátszódó két nagy történelmi tragédia inditotta el a kisebbségi élet utján: az 1514-es Dózsa felkelés és annak leverése, és az 1526-os mohácsi vész. Az addig dunavölgyi nagyhatalmi szerepet játszó magyar államot a belső meghasonlás és az irtózatos külső szoritás három részre osztotta. A diadalmas török hatalmat 150 évi, lényegileg soha meg nem szűnő harcokban megállitottuk, de e harcban elvéreztünk. Az államvezetés kicsúszott a magyar kézből a magyarsággal szemben csak néha közömbös, de legnagyobbrészt ellenséges, idegen uralkodóház kezébe. A magyar élet kisebbségi életté vált a saját hazájában.
