Bethlen Naptár, 1958 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 37 orra alá. Azonban a lelkész nem csak melléje állott, de úgy megvédte, hogy még az állását se veszítette el. Pedig mindenki tudta, hogy a zsandárok megbízottja volt s mindig kutatott s szimatolt a lelkész után. Maga a tiszteletes is észrevette, hogy kirándulásain órákig követi. Sokszor érezte magán perzselő szemeinek erejét s olyankor tudta, hogy egy faoduból, vagy hegycsúcsról figyeli, mint farkas az áldozatát. Miután a kritikus napon melléje állott s megmentette a székelyek bosszújától, többet nem találkozott vele az erdőn. Most is rágondolt, ahogy áthaladt a tanorokon s a gyümölcsös kerten túl, az őstölgyek rengetegébe érkezett... Azonban hiába kutatott utána, ösztönösen érezte, hogy nincs senki ott, csak ő s az Isten. Különben Nagysajgó tisztására igyekezett, amely ott volt a havas tőszomszédságában. Szávujt, a pakulárt ment megkeresni, aki már öreg volt s megvakult az élet sok szépségének s szomorúságának láttán. Nagy nehéz ut után feljutott a Nagysajgó tisztására. Ott ült a vén pakulár egy fatörzsnek a csonkján. Fehér haja a vállára hullott. Kezei botján nyugodtak s homályos szemeivel az egeket nézte, mintha a mennybe látna s Isten szépségében gyönyörködnék. A lelkipásztor leült melléje és aztán sokáig elbeszélgettek. Öreg, bölcs ember volt a pakulár. Vak szemeivel többet látott a jövőből másoknál s az órák is pillanatok alatt teltek el társaságában. Nézd uram, mondta az öreg. A csobán kutyámnak pont olyan kölykei vannak, mint ő. Vakkanásukban az ő mély öblü ugatását utánozzák. Nemsokára nagyok lesznek s ha majd a csobán elpusztul, a tőle örökölt fogaikkal tépik meg a bárány rabló farkasokat. Száz évvel ezelőtt is ilyenek voltak a csobán ősei. Mindig itt éltek a hegyek között. A juhok és farkasok társaságában. Talán többet bajlódtak a farkasokkal, mint a bárányokkal s mégsem lett farkas belőlük. Ne félj a te néped, a te néped marad s majd elűzik az emberfarkasokat maguk közül. A lelkész illatos dohányt vett elő s megtömte a pakulár pipáját vele. Mennyei mosolygás ült az öreg arcán, amint a jó illatú dohányt szivta s érezték mindketten, hogy az élet szép és jó, mert olyannak teremtette az Isten. Este lett, mire ismét hazafelé indult. Sokáig lassan elgondolkozva ereszkedett le a völgyön. Aztán mikor az árnyak kezdtek bele nőni a hegyek magasságába, meggyorsitotta lépteit. Nem volt tanácsos azokban az időkben egyedül maradni az éjszakában. A mongol puszták modern fegyverrel felszerelt vad nomádjai ülték azon a tájon, a győztesek barbár ünnepét s nem nagyon kimélték a legyőzőitek életét sem. Amint a tölgyesen áthaladt, egyszerre ösztönösen megérezte, hogy nincsen egyedül. Amint átvillant szeme a tájékon, egyszerre az egyik közeli domb tetőn, három oroszt pillantott meg. Kettőnek géppisztoly volt a nyakában, a harmadik rendes vadászfegyverrel volt felszerelve. Aztán látta, hogy a hosszupuskás alak feléje emeli
