Bethlen Naptár, 1957 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 33 kedves kis gyülekezetnek megválasztott kántortanitója fogok innét hazautazni, hogy tudassam aggódó és reménykedő családommal az örömhírt: sikerült! ... De hát nincsen öröm üröm nélkül! Alig mondta el ugyanis kurátor uram kis unokája az étel előtti imát, lihegve beállít a harangozó a nagytiszteletü ur azon üzenetével, hogy közkívánatra a délutáni istentiszteleten imádkoznom kell... Kérdő arccal meredtem a házigazdámra. A kurátor ur megmagyarázta, hogy erre azért van szükség, mert itten a tanítónak időnként helyettesítenie kell a lelkészt s ezért kiváncsiak az emberek arra, hogy a szószéken is megállom-e a helyemet? Na, szervusz, finom csigaleves! ... Ez az üzenet szempillantás alatt elvágta az étvágyamat. Nem voltam képes egy falatot sem enni. Szörnyű izgalom vett erőt rajtam, ami a templomba menetelig csak fokozódott. Felállottam a helyemről, bocsánatot kértem a meglepődött családtól s kirohantam a ház mögötti gyümölcsösbe, ahol fel és alá járkáltam, erősen gondolkozva azon, mitévő legyek. Én addig még soha szószéken nem voltam. Arról meg nem is álmodtam, hogy zsúfolásig megtelt templomban felmenjek a szószékre s ott imádkozzam. Éreztem, hogy itt a vége. Amit délelőt kivívtam magamnak, a dicsőségnek menthetetlenül vége.... Dehogy megyek fel szégyenszemre! Azért hogy csúfosan megbukjam?.... Inkább viszszalépek a pályázattól! Ezzel nem ártok magamnak annyit, mintha végigcsinálok egy nekem nem való feladatot... így morfondíroztam magamban, amikor kiballagott hozzám a kurátor ur, hóna alatt 3-4 régi imakönyvet szorongatva. Azt ajánlotta, hogy azokból keressek ki egy szép imát s azt mondjam el majd délután. Mint a vizbefuló a szalmaszálba, úgy kaptam a könyvek után. Lázas kapkodással olvastam az egyik imát a másik után, de mintha csak idegen nyelven Íródtak volna, egyetlen szót nem voltam képes megjegyezni belőlük. A legnagyobb izgalom és kétségbeesés közepette köszöntött rám a délutáni harangszó. Azt sem tudtam már, élő vagyok-e, vagy holt, csak gépiesen vettem a kalapom s lélek nélkül, szörnyű szorongások között mentem a kurátor oldalán a templom felé. A forróság most még elviselhetetlenebb volt, mint délelőtt. De azért mindenki igyekszik a templomba. Innen is onnan is köszöngetnek az emberek (jaj, mintha most még többen lennének, mint délelőtt... vagy csak én látom igy?...) A nekem szóló kalapemeléseket is jobbára csak a kurátor ur fogadja, mert engem teljesen lefoglal annak az egyetlen mondatnak a keresése, amivel megkezdtem az imát. (Csak megkezdhessem, azután már menni fog valahogyan...) Mert visszavonulásról szó sem lehet. Ebbe nem egyezik bele a kurátor, már csak büszkeségből sem. Hogy még az ő vendégjét érje ilyen csúfság?... (Azt nem gondolja meg a jó öreg, hogy az igazi vereség épen az ő biztatása folytán fog a nyakamba szakadni...) Már bent ülünk a templomban. Még zug az ének, de orgonazu-
