Bethlen Naptár, 1957 (Ligonier)
Szépirodalom
34 BETHLEN NAPTÁR gáson, énekhangokon keresztül is hallani időnként, hogy megdörren odakint az ég. (Mikor jöttünk felfelé, a kurátor mintha beszélt volna valamit a zivatarról, de hogy mit, nem emlékszem rá...) Mindjárt végére érünk az éneknek s még mindig nem tudom, mit fogok imádkozni. (Szörnyű helyzet ez!...) Most gyengéden megérint a mellettem ülő nagytiszteletü ur, hogy indulhatok. (Nagy Isten, tégy csodát...) Felállók, izgalmamban felveszem az előttem fekvő énekeskönyvet s megyek fel a szószékre... (Csodálatos, most is azon jár az eszem, hány lépcsőn kell fellépni, mig felérek, milyen fakó már ez a szószéktakaró, ahelyett, hogy az imádságon gondolkoznék.) Mire felérek, egészen nyugodt vagyok. (De mi ez? Itt a zivatar? ...) Hatalmas dörrenés rázza meg a templomot s a szószék melletti ablakon (ni, itt ez a szélső fiók ki van törve...) gyenge suhanással esőszagu szél iramodik be a templomba. (De jól esik ez a kis hűvösség. Itt benn már tűrhetetlen a meleg.) Valahogyan rányitok az énekeskönyv végén levő imádságokra s mig imponáló nyugalommal elmondom az előfohászt, ráérek azon is gondolkozni, hogy ez az imádság magánosoknak szól s nekem az egyesszámot mindig többesben kell majd olvasnom ... A könyv előttem fekszik (alig tudtam kihajtani a lapjait, olyan szorosan van kötve) s én összekulcsolt kézzel olvasom a vasárnap reggeli imát... A harmadik mondat végén tartok, amikor hirtelen erős léghuzam süvit be a törött ablakon és sikoltva vágódik a szemben levő cinteremnek. A szél lökésétől megdördülnek a napszitta, esőverte öreg tölgyfaajtók... (Istenem, mi történt!?...) Az erős légáramlat összehordotta az előttem fekvő könyvnek amúgy is nehezen kihajtott lapjait s most már hosszas kerengélés után tudnám csak megtalálni az imát. Kár egy mozdulatot is tenni. így is, úgy is végem van! ... Felemeltem hát tekintetemet a firmamentumot ábrázoló mennyezetre, onnan várva most már egyedül segedelmet... Mindez nem tartott három másodpercig sem s egyszer csak azon veszem észre magamat, hogy beszélek... valami belső melegségtől megforrósodik a hangom s mitha egy titokzatos kéz valami zsilipet nyitott volna ki bennem, megáradt ajkamon az igazi imádság aranypatakja... Mit mondtam? Milyen volt életemnek ez a nevezetes imádsága? Sem akkor nem tudtam, sem ma nem tudok visszaemlékezni egyetlen mondatra sem, csak ámulva láttam, mikor lejöttem a szószékről, hogy többen könnyet törülnek ki a szemükből s mindenki meghatódottan néz reám... (Odakint ezalatt zápor csókolja végig a határt ...) Istentisztelet végeztével nem győztem elfogadni a felém nyújtott kezeket (a nagytiszteletü ur különös melegséggel szoritott velem kezet) s egy kissé révülten, de valami mélyen bent ülő boldogsággal hallgattam a mellém furakodott kurátor ur örömtől lihegő beszédét,
