Bethlen Naptár, 1957 (Ligonier)
Szépirodalom
♦ 32 BETHLEN NAPTÁR LEGENDA A TÖRÖTT ABLAKRÓL Irta: SZABÓ GYULA Rekkenő meleg augusztus eleji vasárnap volt. A nap már a reggeli órákban lángcsóvákkal perzselte végig a kis falu egyetlen utcáját, melynek két oldalán, mint ünnepi diszőrség állottak sort a tikkadt akácok. A csinos kálvinista templom zömök tornyában megkonduló harangszó bágyadtan hullámzott a tisztára sepert utca fölött, de csak a kertekig hatolt el, ott szárnyaszegetten hullott alá a folyó lusta vizébe. Azon túl már másik falu harangja tartozik a templomba szólítani az embereket... A falu eddig teljesen kihaltnak látszott, de most innen is, onnan is feketébe öltözött férfiak és nők lépnek ki a léckerítések mögül, kezükben zsoltárral, melynek lapjai közé álomüző bazsalikom van préselve. A templom előtt hirtelen, mintha csak földből nőtt volna ki, kisebb csoportosulás keletkezik, urféle kinézésű emberekből. A mellettük elhaladó férfiak, de különösen az asszonyok, kiváncsi tekintetet vetnek az élénken társalgó idegenek felé. Ahogy megpillantom ezt a csoportosulást, hirtelen a torkomban érzem a szivemet s magamban csak ennyit mondok: ime, a konkurencia... Ma ugyanis kántorválasztás lészen ebben a takaros kis kálvinista faluban s miután az egész falunak egyetlen leendő tanítójáról és kántoráról kell ma dönteni, minden épkézláb ember siet a templomba, hogy meghallgassa azt a hét pályázót, akiknek egy része már ott ácsorog a templom előtt s akiknek egyike s egyúttal a legfiatalabbikja én magam vagyok. Nem részletezem, miként folyt le a kántorpróba. Csupán anynyit jegyzek meg, hogy a templomból kijövet azt súgta fülembe a nagytiszteletü ur, hogy bizonyosra veszi egyhangú megválasztásomat . . . Ezt a jóslatot látszott megerősíteni az a tény is, hogy a többi pályázók is mind gratuláltak s a hívek közül is sokan odabátorkodtak hozzám s szerencsét kívántak a “hivatalhoz ...” Boldogan mentünk házigazdámnak, a kurátor urnák háza felé. Kurátorné asszonyom büszkeségtől ragyogó arccal várt bennünket s nyájaskodó szívességgel invitált a szépen megtérített asztal mellé, amelyen már ott párolgott felséges illatával a földkerekség legizesebb csigalevese. .. Legalább is abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ilyen finom illatú levessel még nem találkoztam életemben. Lehet, hogy kurátorné asszonyom szakácsmüvészetéé volt ebben az érdem, de lehet, hogy én is éhes voltam, főleg pedig kimondhatatlanul boldognak éreztem magamat. Amire meg is volt minden okom. Igazán elmondhattam, hogy oklevelemben még alig száradtak meg az aláírások s ma már minden valószínűség szerint, mint ennek a
