Bethlen Naptár, 1956 (Ligonier)
Anyánk nyelvén Istenért, Hazáért, Szabadságért…
24 BETHLEN NAPTÁR — Érted jöttem, András. — Én értem? . . . Hát nem hagysz itt? ... A Szürkehát nem kell? . . . Pedig nemsokára a tied lesz ... én már elbúcsúztam tőle ... az aszszonytól is, meg a gyerekektől . . . Szóltam, de nem jött senki . . . csak te ... éppen te ... a Szürkehátért . . . elveheted tőlünk ... az árváktól . . . az özvegytől. . . — Előbb igyál egy kicsit! — szólt Bálint és a sebesült szájához emelte kulacsát. — Áldjon meg érte a jó Isten! — Azt mondd meg, hol fáj? — Itt ... a mellemben . . . nagyon fáj . . . Bálint óvatosan lekapcsolta András hátizsákját. Felgombolta a zubbonyát és a kulacsból öntött vízzel megtisztította a sebet. Majd bekötözte. Mindezt ügyesen és óvatosan, hisz nem először csinálta. Most gyendéden felültette. — Ugye, hogy egy kicsit jobb most? Meg tudnál kapaszkodni a nyakamba? — Meg . . . próbáljuk . . . — Ne hagyd el magad! — Bálint legugolt, úgy, hogy András rátámaszkodhatott és átkulcsolhatta a nyakát. Majd a két hátizsákot és a puskákat egymáshoz erősítette, hogy félkézzel megmarkolhassa. A másik kezével, a régen még gyűlölt ember összekulcsolt kezét fogta: — No, most Isten segítsen — mindnyájunkat! — szólt és elindult súlyos terhével. Jódarabig mentek igy, mialatt eszébe jutott, hogy milyen különös az, ő viszi Andrást és András meg őt. Már mint a Szürkehát. Mert ha nem teszi, akkor az övé a föld. Az pedig nem lehet, hogy kifosszon haldoklót, özvegyet, árvákat. Nem! Inkább szakadjon meg a háta, de elviszi, hogy ne legyen özvegy, se árva. — Te Bálint, — nyögte a sebesült — nézd, ott nem messze ... a kereszt . . . ott tegyél le . . . eredj tovább ... a Szürkehátra! — Hagyd most azt! Inkább az én hátamat vigyázd ! — Te Bálint! Ha végem lenne ... a Szürkehát a tied. — Nem lesz véged! A Szürkehát a gyerekeké, meg az anyjuké. Én épkézláb vagyok! Akárhogy fordul, segítek rajtuk ... a szántásnál, aratásnál... — Bálint, tégy le itt a keresztnél . . . nagyon fáj . . . Bálint megállt s Andrást lefektette a fűre, a kereszt mellett. — Nézd ... te, Bálint, mintha jobban lennék ... ha megsegít a jó Isten ... és hazakerülök . . . ketten dolgozunk a földön . . . nem azért mondom, mert a hátadon cipelsz . . . hanem hallgass meg . . . Rozi néni, édesanyád már rég nem irt neked . . . beteg volt ... Ne félj . . . már jól van és minálunk. Julis nem hagyhatta egyedül . . . már éhen is volt . . . Bálint, én sose haragudtam rád . . . Hallgasd, mit mondok még . . . belül te sem haragudtál rám ... ne beszélj, tudom! . . . Mikor bevonultam, te voltál az első, aki segített a betakarításnál . . . napszám nélkül . . . Nem Julistól tudom, mert ő nem ismert rád a napszámosok között. Futó János mondta, akivel kijöttél. — Az nem azért volt, hanem becsületből, a Haza iránt. Te elmentél a Hazáért harcolni. Aki pedig azt csinálja, az mindannyiunkért szolgál. És mindnyájan tartozunk neki. Én meg nem akartam adósod maradni. Ezért volt. — Tudom Bálint. Most is azért cipeltél ... de ezt itt a mellemben . . . én is a Hazáért kaptam . . . várj, itt a zsebemben a levél . . . amit Julis irt . . . Ebbe benne van, édesanyád Rozi néni, abból a kenyérből eszik, amit a Szürkehát adott ... jó kenyér . . . mert jószivvel adták . . . kérdezheted anyádat . . . még te is eszel abból ... Én már aligha . . . látod, igy van ez Bálint . . . mert tudd meg, mi ketten . . . nem szóval szerettük egymást . . . hanem tettel. És ez az igazi. Julis is megmutatta, hogy van szive . .
