Bethlen Naptár, 1956 (Ligonier)
Anyánk nyelvén Istenért, Hazáért, Szabadságért…
BETHLEN NAPTÁR 25 te is. Magamról nem mondok semmit . . . rólam majd ... a fejfa beszél . . . ha lesz. — Nem jó, ha annyit beszélsz! Igyál egyet még, aztán megyünk tovább. Bálint hátára vette Andrást. Mielőtt elindult, felnézett a keresztre. András is felpillantott és igy köszönt: — Segíts minket . . . Krisztuskám! . . . amig találkozunk . . . Talán ma . . . talán sokára ... ezt már Te tudod. A sebesült elhallgatott, csak lázas, gyors légzése hallatszott. Bálintot ez a gyors légzés még gyorsabb tempóra kényszeritette. Vitte terhét a forro augusztusi napon. Előre dűlve, lehorgasztott fejjel, mint az igásló, rótta az utat. Közben csurgóit róla a viz, majd szomjúság gyötörte. Hátán a sebesült, elől a puskák a hátizsákkal, már nem egyensúlyozták, egyformán húzták lefelé. András néha nyöszörgött, mintha álmában csinálná. Ilyenkor Bálint újra neki iramodott, mint a ló, ha ostor érte. Nekiszegzett nyakkal fúrta magát előre a mozdulatlan forróságban. Halántéka erősen kalapált. Nyakát a sebesült görcsösen szorította. A torka kiszáradt és úgy érezte, nem kap levegőt. Azután belátta, hogy nem bírja sokáig. Meg kell állnia, ha tovább akar jutni. Utolsó erejét szedte össze, hogy még egy darabig haladjon. De valami volt a szemével, hogy olyan sokan jöttek össze itt . . . a Szürkeháton . . . a muszka ... az édesanyja ... ott jön András is a gyerekekkel, meg az anyjukkal . . . Aztán mindez hirtelen eltűnt és látta, hogy egy szakasz katona jön vele szemben ... ezt tisztán látta. . . Hűvös, nedves ruhát érzett a homlokán, mikor magához tért. Fehér ágyak jobbra-balra. De Andrást seholse látta ... — Ur Isten! — felült. Egy ápolónő szaladt hozzá. De idegen nyelven beszélt. Valaki megszólalt mellette magyarul: — A cimborája a harmadik teremben van. A bordájában volt a szilánk. Már ki is vették, nemsokára fel is kelhet. Hanem maga maradjon csak nyugodtan, mert már négy napja, hogy mindig valami Szürkeháton nyargal . . . Szelíd alkonyati szellő simogatta az aranytengert a Szürkeháton. — Te Bálint — szólt András — nem különös, hogy ez a Szürkehát eddig alig termett. Mióta kettőnké, aranyat hoz. Tudod, mit mond az asszony meg a gyerekek . . . olyan, mint a te hátad — aranyhát. Bálint hallgatott, majd csendesen megszólalt: — Andris te, az amit itt látsz, az nem magból kelt . . . szívből nőtt . . . + EGY SZEGÉNY ÁRVÁRÓL Tanulónak kis koromban, Meglehetős szegény voltam. Napról-napra csak úgy éltem: Félig kegyelemkenyéren, Félig, sokszor szomjan, étien. Hanem egyszer, beszéd közben, Valahogyan reájöttem: Hogy a rang és módos élet, Nekem igy nem kellenének, Hogy nincs anyja szegénykének! Akit biz én irigyeltem. Irigyeltem a módjáért, Folt nélküli kabátjáért Gazdag fiú ült mellettem, S a tanár sok jószaváért. És azontúl én mellettem, Ülhetett még selymesebben! Én a foltos kabátomban: Csak szépen hazagondoltam És százszor gazdagabb voltam. SZABOLCSRA MIHÁLY.
