Bethlen Naptár, 1956 (Ligonier)
Anyánk nyelvén Istenért, Hazáért, Szabadságért…
BETHLEN NAPTÁR 19 A Fő-utca pontosan olyan volt Tákosréten, mint amilyennek János elmesélte, az Apponyi-utca is. A patikán nem esett változás, olyan, amelyet kívülről észre lehetett volna venni. Csak az öreg Horváth mellett már régen egy társ dolgozott a patikában, ő lakott családostul a fele házban is, az utcai portán. A késő őszirózsák gyenge illata temető-szagot árasztott a Horváth-udvarban, amikor Vera megérkezett. Segítségre nem sok szükség volt, a beteget ápolni, ellátni, mert felváltva segitkeztek öregek, fiatalok, szegények, jómódúak. Jöttek leülni az öreg Horváth ágyaszélére . . . bucsutvenni . . . — Csupa jóság volt ez az ember . . . csupa szív ... — mondogatták elmenőben a falubeliek Verának. És ő el is hitte, mert apósa olyan embernek látszott. Fújta a hűvös szél a nyitott ablakok fehér csipkefüggönyét, Veronika ott rakosgatott a betegágy körül, amikor id. Horváth János megfogta a kezét s csendben hozzászólt: — Nem jön . . . János . . . nekem pedig beszélnem kell vele. . . Már három napja biztatsz, Veronika ... de nem jön . . . hiába küldtem a táviratot is. . . — — Én visszamegyek érte, apa. Elhozom. ígérem apának, hogy magammal hozom. — — Siess, Veronika . . . nekem beszélnem kell Jánossal . . . •— . . . János mozdulatlanul állt a nappali szoba ablakánál a sötétedő szobában, mikor aznap este Vera hazaérkezett. Hozzá sem szólhatott, felesége megelőzte. Szemközt álltak a félhomályos szobában s csak ritkán láthatta János, amint Vera szemében a harag megvillámlik. Harag? Olyan szürke volt a hangja, hogy inkább sajnálat színezhette meg, mint harag. — Igazad volt, amikor nem akartál Tákosréten élni és felvetted a batyudat, mert nem tudtál megegyezni az édesapáddal. . . Neki még az emlékét sem tudnád soha ott lerombolni. Tudod, mit mondanak az emberek, mi volt az édesapád? Jóság! . . . csupa szív! . . . Többre vihetted, magasabbra az édesapádnál. De az édesapádat, s az embereket nem a diploma érdekli, nem a doktorátus. . . Senkit sem tesz a két betű a neve előtt sem nagyobbá, sem kisebbé. . . Az emberek szeretetre vágynak! ... Az édesapádat mindenki szereti. A két szememmel láttam. . . Azt mondtad, büszke ember. Tudd meg, hogy igen is, ő küldette a táviratot ... Te vagy a büszke! . . . János, figyelj rám . . . nagyon szépen kérlek. — Leült a szemközti fotelra, a lámpafények, ahogy el-elhaladtak a szoba ablakai előtt, pontosan a szemébe világítottak. — János ... én két óra múlva indulok vissza az édesapádhoz, csupán azért jöttem, hoy beszéljek veled. Nagyon sajnálom, hogy igy van . . . nagyon. . . Az a nagy reménységem volt, amikor elutaztam, hogy fel fogom fedezni Tákosréten a titkot, az okot, amivel megmagyarázom magamnak a te viszonyodat az édesapáddal szemben. Nem sikerült. . . Benned lehet a hiba . . . János . . . fogjunk össze szeretettel . . . gyere velem. . . Tedd meg, ha másért nem, én érettem. . . Akarod, hogy összepakoljam az utravaló holmidat? — — Nem, Veronika ... a táskám készen van. Nézz oda, ott van az ajtó mellett. Az esti vonattal indultam volna akkor is, ha nem jössz. . . Most, meg, azok után, amiket mondtál, kezdek hinni abban, hogy az emberek változnak. Sokkal könnyebb szivvel indulok el. . . — . . . Hatalmas pelyhekben, szitálva hullott le az első hó Tákosrétre, amikor megérkeztek. Lassan kihunytak az esti fények a házak ablakaiban. Késő volt. János tekintgetve lépkedett Vera mellett. A házak a régiek voltak, csak a nevek sok helyen mások. A kövér hentes is meghalhatott, mert a cégtáblán nem az ő neve állt s a nagy lisztes bolt helyett fűszer és gyarmatáru nagykereskedés nyílt, a sötétben alig bírta János kibetüzni a nevet: Rónai István.
