Bethlen Naptár, 1956 (Ligonier)
Anyánk nyelvén Istenért, Hazáért, Szabadságért…
20 BETHLEN NAPTÁR Fűszeres lett hát a régi labdázó barátból. Ahogy mentek, János arra gondolt, hogyan is állanak most ők ketten? Vera és ő. . . Mi történt közöttük? ő nem veszitheti el Verát! Hogyan tudja valaha is megértetni vele, hogy neki van igaza,hogy neki volt igaza? . . . De, amikor apja ágya mellé lépett s meglátta gyér fehér haját, reszkető, lilás szájaszélét s szürke szemét könnybelábadni, annyira nem volt fontos, hogy kinek is van igaza. . . — Apám ... — akart hozzászólni, de apja leintette. — Engedj engem beszélni ... én hivattalak, fiam. Üljetek ide. . . — Veronika széket adott Jánosnak, ő maga pedig apósa mellé ült az ágyszélére, két tenyerébe rejtette a beteg, sovány kezet. — Bocsáss meg, fiam. . . — Elcsuklott az öreg patikus hangja, izgatottam vette lélekzetet s János féltőn szólt rá: — Nem számit semmit már édesapám, csak tessék most vigyázni, nem szabad, hogy felizgassa magát. . . — Veronika nagy kék szemei csodálatba estek, ahogy feltekintett egy pillanatra urára. — Hagyd, fiam . . . addig úgy sem nyugodhatok, mig ki nem öntöm a szivem . . . János, én soha . . . nem voltam neked . . . apa . . . Ugy-e, fiam? . . . Sok-sok minden eszembe jutott az elmúlt évek alatt. Tudod, mit tanultam meg öregségemre? Azt, hogy nincsenek “nagy emberek”, “csodálatos” emberek az életben, akik mindent képesek elvégezni, amit vállalnak . . . mindenre van idejük . . . Tudod, az időt lopjuk innen is, onnan is . . . Én a legfontosabb helyről loptam el. Én elloptam azoktól, akiKet legjobban szerettem. . . Kifáradtam a mások iránti törődésbe . . . s becsaptalak titeket. . . Az édesanyád is, meg . . . téged is. . . Sokat vártam tőletek . . . azt, hogy higyjétek el és érezzétek is meg, hogy szeretlek benneteket, úgy is ... ha nem mutatom azt meg . . . Sokat vártam tőletek . . . nagyon sokat. . . Tudod, fiam, hányszor jut eszembe, mikor tizenégy éves voltál s a cserkészbajnokságon ezüstérmet kaptál ... az édesanyád . . . — Édesapám! ... ne tessék felizgatni magát! — Hagyjál, János . . . Hadd beszéljek. . . Mikor az édesanyád ünnepségre hivta a barátaid, ettetek-ittatok s azt kérted, hogy én mondjam a felköszöntőt. . . De jól emlékszem arra a napra! ... — Vera megrendülve, csendesen tartotta a beteg kezét, nem mert többet urára nézni, nem tudta, melyiket is sajnálja jobban, de a patikus csak a fiát látta, hozzá beszélt: — ... dehogy mondtam én neked köszöntőt! ... én ostoba apa . . . Tudod, miért? — — Tudom, apa. De felejtsük el! — — Hogyan lehetne elfelejteni, mikor igy múltak el a hosszú évek ! . . . Verám, figyelsz, te is? — nézett most menyére. Vera szónélkül bólintott. — A főjegyző fiának volt bucsuest, mert Pestre utazott iskolába másnap. Oda mentem. . . A főjegyző fiának! ... De be is volt kötve a szemem. . . Istenem! . . . Meg tudod mi jutott még az eszembe sokszor? . . . Hogy milyen drága fürdőnadrágot vettem neked, fiam, amikor először kezdtél lejárni a folyóhoz. . . Az csak vigasztalás volt, hogy ne keseregj, mert én nem megyek veled. Az édesanyád szive nem birta a meleget, napot, hát csak a . . . hűvösben rostokolt . . . szegény egész nap, a parton és lesett téged egyedül . . De sok mindent másképpen csinálnék fiam! . . . — János! . . . figyelj ide, fiam! ... — Elvette kezét Verától s megfogta fiát. Komoly volt a hangja és megfontolt, amint kis szünet után megszólalt. — János! azt kértem, hogy bocsáss meg apádnak ... ez volt az egyik, ami
