Bethlen Naptár, 1956 (Ligonier)

Anyánk nyelvén Istenért, Hazáért, Szabadságért…

18

BETHLEN NAPTÁR

János lebontotta magáról Vera karjait:

— Nem tudok utazni Tákosrétre. Majd küldök holnap egy táviratott.

— Táviratot?! . . . János, hogy tudsz még ilyet mondani is! Az édesapád talán haldoklik, nem érted, hogy miről van szó?! . . . Talán meg fog halni és téged akar, téged az egyetlen fiát! —

— Egészen biztosan tudom, hogy ő nem is tud erről a táviratról. Ismerem én az én apám. Anál büszkébb ember, minthogy ő hivjon! —

— És ha nem tud! Számit az most! . . . János, én sohasem faggattalak, mert láttam, hogy nem akarsz beszélni róla . . . pedig szerettem volna, ha elmondod, mi is történt közietek, de sohasem tetted ... —

— Vera! ... te ezt nem érted . . . Nem érted, hogy . . . nem történt semmi közöttünk . . . soha ... —

Csendesebben folytatta:

— Éppen ez a tragédia. —

— Akkor miért gyűlölöd? —

— Dehogy gyűlölöm! Ne mondj ilyet! . . . Neki soha nem volt szüksége reám, ennyi az egész. . . Rajongott érte az egész falu. . . “Drága jó patikus ur volt”, tele volt meghívásokkal, vendégekkel. . . Úgy tele volt a házunk sokszor vendégekkel, hogy ... én már bele se fértem. . . Dehogy gyűlölöm! Amit én érzek arra nem találtak még ki szót, hogy kifejezhessem magamat. Nem tudok elmenni, mert a Főpénztári Hivatallal lesz fontos értekezésem. Halaszthatatlan. —

Vera egész éjjel nyitott szemmel gondolkodott. Árva leány volt kicsi kora óta, az ő szivében a szülő szó valami olyat jelentett, aki után, vagy akik után vágyakozni kell. Vitték a gondolatok mindig beljebb és sötétebb utakra ... s megrémült magától is. Sok-sok hibát fedezett fel urában egymás után, olyanokat is, amilyeneket eddig észre sem vett. . . Eltakarták rózsaszin felhők. . . De mi lehet itt a magyarázat? Ura maga is azt mondja, hogy nincs semmi . . . semmi. . . De akkor őt sem szeretheti mélyen, igazán . . . vagy nem fogja örökké szeretni? . . . Hogyan lehetne szeretni őszintén ugyanazzal a szivvel, amelyik szív nem indul meg az apja haldoklásának hírére?! Valami baj van Jánossal. . . Milyen furcsa ember is volt régen, — emlékezett vissza az időre, amikor még hivatali szobája nyitott ajtaján keresztül figyelte sokszor a zárkózott férfit. Egyedül érkezett minden nap, egyedül indult haza is, nem járt teniszezni a többiekkel, nem kereste az alkalmat soha, hogy barátokat szerezzen. Először különcnek gondolta Vera, de, amikor egy véletlen találkozás után egy-egy pillanatra belelátott a szivébe, hogy eyszerü és jó, elhessegette a gondolatokat:

— Oh, csak szégyenlős, zárkózottabb természet! Sokan vannak igy! — S János valójában meg is változott. Legalább is Vera közelében megnyillott, kiteljesedett a lelke.

És most?

— Valami baj van Jánossal! . . . Vagy félre ismertem volna? . . Nem lehet! ... —

Hosszan nézte urát másnap a reggelinél:

— Dehogy is nem akar menni! Látszik rajta, hogy igen! ... De mért nem megy akkor? — gondolkozott. — Talán menne, ha biztos volna abban, hogy apja tud a táviratról? ... —

Dr. Horváth Jánost zárt ajtók fogadták, amikor délután a hivatalból hazaért. A konyhaasztalon egy levél várta:

“Ne haragudj, János, Tákosrétre utaztam. Próbálj vendéglőben étkezni. Megmondom az édesapádnak, hogy jössz, amint hivatalod megengedi. . . Ne haragudj rám János . . . nem tehettem másként. És árva vagyok. Ha félárva is vagy, örültem, hogy legalább apánk lesz, amikor hozzád mentem. . . De te nem engedted, hogy legyen apám. Gyere utánam, megtalálsz az ő betegágyánál. . . VERÁD.”