Bethlen Naptár, 1956 (Ligonier)

Anyánk nyelvén Istenért, Hazáért, Szabadságért…

BETHLEN NAPTÁR

17

lényegre. Soha se jutsz el a beszéd végére igy. . . Mennyi pénz kell a gyűjtemény-dobozokra?! . . —

Égette a tenyerét a sok krajcár, ahogy a patikából kifordult:

— Meg se nézte a lepkéimet! — De akkor még más volt. Anyja élt, aki pótolta, kétszerezte a szeretetet. De anya nincs többé. Kifordult a vonat Tákosrét határából s ő kihúzta a mellét . . . Hosszú útra indult. Csatára indult. Az életbe.

A tudománynak vajmi kevés köze van az ember szivéhez. A kitüntetett diploma egymagában nem ajánlólevél a barátsághoz. A társadalmi állás kilincseket nyit a hivatalokban, de zárt lakat marad az érzések birodalmában. Hamar elröpültek a tanulás évei János feje fölött, messzire került azután Budapestről is. Ritkán jutott haza Tákosrétre s akkor is csak egy-egy napra. Komolyan vette hivatalát, nekifeküdt a munkának, fehéringben birkózott az élettel.

S akkoriban ismerte meg Somogyi Verát, aki Tárnái tanácsos titkárnője volt, naphosszat gépelt az ő hivatali szobájával szemközti teremben. Mindenki szerette Veronikát, kékszemü és karcsú, mosolygós lány volt, közvetlen. Egyszerű, de tele bájjal, finomsággal. Horváth János neve mellé akkor már a doktor szót is oda kellett mondani s ő nevéhez illő komolysággal érintkezett mindenkivel.

Egy sárga őszi szombatestén, amikor már zizegős levelek tarkították az utat s az utolsó madarak is elindultak dél felé, Somogyi Vera Horváth János felesége lett. Vera szegény lány volt, de végtelen gazdag abban az egyben, amire a zárkózott szivü Jánosnak a legnagyobb szüksége volt. Szeretetben. Ő maga nem sokat tudott mesélni fiatalságáról, hiszen árva lány volt, rokontól rokonhoz került. Napsugarasabb emlékei mind az intézeti évekből maradtak fenn.

Hosszú esti séták alatt mindent elmeséltek egymásnak, ölelték egymás karját és bolyongtak a város-széli madárdalos parkokban. János tudta, hogy Verában a legnagyobbat kapta meg, amire egész életében vágyott. Oh, ő is mesélt sokat, mindenről. Lassanként Vera is képet tudott volna festeni Tákosrétről. Tudta, hogy milyen nagy volt a fehérfalu templom tornya, hogy hársfák szegélyezik a Fő-utca két oldalát. Megismerte volna a hentest s álmában is kitalált volna a patikától a zöldségpiacra. De nem tudta elképzelni, milyen ember lehet János apja. Sohasem beszélt róla. Elő-előkerült a történetekben, aztán ismét a homályba sülyedt, még mielőtt többet kérdezhetett volna felőle. Ez volt az egyetlen pont, ahol Vera nem találta meg az ura szivéhez vezető ösvényt.

Az egyik nap, ahogy a hivatalból hazaérkezett János, felesége féltő arccal várta:

— János! egy távirat érkezett. — Várta, mig János felakasztja kalapját s szembe nézhet vele, akkor csendesebben folytatta:

— Tákosrétről ... — Egy pillanatra összeakadt tekintetük, de mielőtt valamit is kiolvashatott volna belőle, János kikerülte feleségét s már a konyhából szolt vissza csendesen:

— Miért nem bontottad fel? —

— Gondoltam, te akarod ... —

— Csak bontsad egész bátran! Jó kezekben van! —

Vera nem akart erősködni, feltépte a táviratot.

“ÉDESAPÁD NAGY BETEG. TÉGED KIVAN LÁTNI. GYERE AZONNAL. — Rónai Pista.”

Hiába kutatta Vera ura arcát, nem tudta sem meglátni, sem megérezni, mit érez, hogyan érintette a hir. Hozzá lépett és csendesen átölelte a vállát:

— János, én is veled megyek. Ugy-e mehetek? —