Bethlen Naptár, 1956 (Ligonier)
Anyánk nyelvén Istenért, Hazáért, Szabadságért…
16 BETHLEN NAPTÁR este volt, s ahogy fújta karikákba a cigaretta füstöt, arra gondolt a patikus, hogy beszélni kellene komolyan a fiával. Beszélni szeretne vele, de hogyan is kezdjen hozzá, hiszen még sohasem “beszélgetett” a fiával. Legalább is nem úgy, ahogy egy apának lehetne, vagy kellene . . . vagy kellett volna . . . talán már régen. Dehát ő egy elfoglalt ember, hogy lett volna ideje mindenre. Sok apa megteheti. Van idejük. De ő patikus, a falunak sok nyomorúsága fut össze nála. És zárás után is, itt is, ott is érdekelve van, jótékonycélú értekezletek, reprezentálások, na és a sok vendégeskedés. Dehát mindez az élettel jár! Fent kell, hogy tartsa magát, a családját! — De miért meditálok én minderről most? — gondolkodott tovább, fia arcát figyelve. — Talán nem a családomért történik mindez? A fiamért? Talán nem volt meg mindig mindene, ami egy ekkora fiúnak kell? Meg még több is?! — S most csak itt ül ezen a gyönyörű estén, a rezeda illata betölti a verandát, szemben fia hallgat, himbálja magát a fonott székben a sarkantyú-virágos ládikó mellett. Aztán, hirtelen csak fiára szólt: — Nem akarsz hát patikus lenni! — — Nem! — — Jól van, fiam. ... Ha csendesebben mondod, úgy is megértem. . . . — Aztán kis idő múlva hozzátette: — Valami baj van? . . . Nem tetszik Tákosrét? — S ahogy nem érkezett válasz, tovább folytatta. — Tudod, fiam, a nagyapád csak egy szegény bognár volt. Kevés volt mindig a kenyér az asztalunkon, mert sokan voltunk hozzá, munka meg nem igen akadt a határszélen, ahol a kis ház ránkmaradt. El is haltak a testvéreim, hárman maradtunk és Isten csodája, éppen én tanulhattam. . . — Sötétedett és a kert felöl felhangzott a tücskök ciripelése. A patikus csak eregette a lilás-kék füstöt ... — Te már megvoltál, mikor ezt a házat vettük az édesanyáddal. A mostani kis dohányüzlet a Fő-utcában, ahol először nyitottam ki a patikát, se kényelmes nem volt, uj is voltam, nehezen küszködtem a kezdéssel, akkor, amikor a Kossuth- Patika már javában virágzott . . . Mindennek idő kell fiam ... De az időt egyformán kapja mindenki. — Pár percig egyikőjük sem szólt, ezüstcsóvával hulltak az augusztusi csillagok az égről. Id. Horváth János maga elé nézett: — Mi akasz lenni, fiam? — — Nem tudom. — Az apa szivott egyet a cigarettából és csendesen szólt vissza: — Rendben van, fiam. Éppen az imént mondtam, idő van bőven. Előtted a világ, fiatal vagy. Ha talán kicsi Tákosrét s úgy érzed, nem férsz beléje . . . nézz körül fiam . . . De, ha itt akarsz maradni, keresd meg a helyet, ahol a legjobban használhatod magadat. Tempós a munka, a haladás az egész gazdasági életben, az emberek belelendültek a munkába. Az én gyerekkoromban mégcsak pár tisztviselő tengett a községházán s ma? Mint a gombák, úgy dugják ki a fejüket egymás után az üzletek, zöldkeresztes házunk van, kir.. közjegyzőnk, járásbíróság, polgári iskola . . . Egy jó év múlva kirobogott a vonat Tákosrétről ifj. Horváth Jánossal. Ahogy az ablakból nézte elmenőbén az ismert tájat, apja arcát rajzolgatta maga elé. Eszébe jutott sok-sok apró epizód, apró mozaik kövecskék tákosréti életéből, kis események és nagy dolgok, meg gyermekesek is. Olyan is, mint lepke-fogás . . . Hogyan szaladt akkor is hazáig a mezőkről, a hálót csapkodta jobbra-balra s mesélte el egyszuszra apjának, hogy Rónai Pistával verseny-gyűjtésbe kezdett, s ki fogják preparálni a lepkéket a természetrajzi szertár számára. . . ... A vonatablakból nézte a vidéket, s megjelent szeme előtt, magosán a rétek felett a levegő-tengerben a régi arc, ahogyan apja, a lepkékkel mit sem törődve ránézett: — Nézd, fiam! A te apád egy igen elfoglalt ember. Miért nem térsz a
