Bethlen Naptár, 1956 (Ligonier)

Anyánk nyelvén Istenért, Hazáért, Szabadságért…

BETHLEN NAPTÁR

15

Egész éjszaka nem aludt. Töprengett . . . Apró szentjános bogárkák verődtek feje fölött az ablakfélfába, megcsillantak a sötétben, mint parányi lámpások, átúszott a holdsugár a kerti rozmaring bokrok felett. . . Minden csendes volt. Az ablakon át minden olyan egyszerűnek és tökéletesnek látszott.

S mégis azon az éjszakán döbbent rá János, hogy ő nem is ismeri apját. Ahogy beljebb és beljebb sodródott a sötét gondolatokba, rájött, hogy nem csodálja már apját . . . nem tiszteli . . . óh, nem kis fiú már, törpe, aki kiváltságnak érzi, hogy óriásokra nézhet fel . . . Irigyelte apját. Az apja minden. Ő csak az apja fia. Őt nem szeretik. A Horváth patikus fiát szeretik csak.

— Elmegyek innen! — Hová? — Akárhová! — De nem ment el, hova is ment volna? Magosán tartotta a fejét az utcán iskolából jövet és menet, hogy vegyék észre az emberek, nem ment a fiukkal játszani, nekifeküdt a könyveknek. Eddig nem is lett volna baj, csakhogy a magába fojtott gondolatok, a zárkózottság rideggé és szárazzá tették.

Aztán meghalt az anyja. Az egyetlen lélek, akihez közel állt, az egyetlen lélek, akinek ő volt az első. A vidám-mosolyu patikusné elment, aki, amikor gömbölyű karjaival átölelte fiát, mindig a fülébe súgta: te, te mindenem! A temetés után, este, ahogy a félhomályu szobában szemben ült apjával, tudta, hogy minden másképpen lesz ezután. A szikár patikusnak lassan hamuszinü lett a haja és kevesebbet aludt éjszakánként. De a veszteséget külön-külön viselték, apa és fiú. János, amikor reggelenként kikanyaradott az utcára, a patikus meg felhúzta a redőnyt az ajtóról, sokszor utánna nézett a magas fiúnak s félelemmel gondolt annak furcsa elzárkózottságára, máskor meg biztatgatta magát azzal a gondolattal, hogy minden jó lesz, csak a kamasz-kor velejárója, átmeneti korszak az egész.

— Bár csak az enyém komolyodna már meg! — mondta nem egyszer a jegyző.

— Micsoda nagy fia van máris, patikus ur! — állt szóba vele sokszor a hentes a küszöbről.

Éppen bent volt apjánál János az egyik nap, amikor egy tanyasi asszony lépett a patikába.

— Ni csak, ni csak, Gyulainé asszony! Csak tán nincs valami baj a családban? — köszönt rá a patikus.

— Nincsen, nincs, — hogy jó időben legyék mondva . . . nincsen. Hála a jóságos Istennek! Csakhogy a városba akadt dolgom, tetszik tudni a malomban, hát gondoltam, ha meg nem sértem a patikus urat, hát hozok egy jércét. Isten áldja meg, amit értünk tett. Ha akkor megszorultunkban nem segit ki az orvossággal, hát a Guszti fiunk nem marad meg! . . Pedig máris milyen nagy segítségre van a tanya körül! . . —

— Ugyan, ugyan. Ki emlékszik már arra? — mosolygott a patikus.

— Látom, az Isten meg is áldotta a patikus urat azért, hogy olyan jósággal van mindenki irányában . . . derék egy fia van! —

— Hát az bizony igaz! — hagyta helyben a patikus s fejét viccesen csóválva átvette a kendermagost.

_ Biztos a fiatalúr is beletanul majd a patikusságába?! —

Erről még nem volt szó soha apa és fiú között. Id. Horváth János minden vágya reménysége volt, hogy fiának egykoron átadja a patikát. Milyen szép is volna, nemzedékről-nemzedékre kint maradna a cimtáblán: “Horváth Patika”, becsületben, közszeretetben. De ott, a hálálkodó parasztasszony előtt, abban a pillanatban meglátta fia arcán, hogy ez az álom soha nem fog valóra válni.

Zárás után együtt üldögéltek a virágos verandán. A guggonülö hajnalkák az este hűvösségére szétnyitották szirmaikat a lépcső két oldalán. Langyos