Bethlen Naptár, 1956 (Ligonier)
Anyánk nyelvén Istenért, Hazáért, Szabadságért…
14 BETHLEN NAPTÁR A PATIKUS FIA... Irta: HARANGINÉ JUHÁSZ ANTÓNIA. Az érzés, melyet gyermekkorában érzett apja iránt Horváth János, nem volt sem szeretet, sem tisztelet, inkább csodálatnak nevezhetnénk. Járta az Apponyi-utcát háromkerekű biciklijén, császárkörtét majszolt és köszöngetett jobbra-balra. Illedelmesen és hangosan, mint, ahogy egy patikus fiához illik. Végig biciklizett az Apponyi-utca egyik oldalán, amerre a Rónaiék is laktak, ott eltöltött pár percet a Rónai fiúval, Pistával, aki olyan idős volt éppen, mint ő és mind a ketten szerették a kutyákat, — aztán a másik oldalon jött vissza a hentes bolt és a Szövetkezet előtt. A hentes kövér volt és piros arcú, mindig megcsípte a kis Horváth János állát, ha észrevette és ránevetett rekedten: — Na, itt van ez a szerencsegyerek! ... Ni, ni a nagy fiú! . . . Vagy máskor: Aztán csak igyekezz, ha megnősz, hogy olyan derék ember légy, mint az apád! Olyan sokszor hallotta már ezt János, ezt, és hozzá hasonló értelmű szavakat, hogy kezdett elgondolkodni felette, amint visszatért a Horváth Patika lépcsője mellé. Apja, az id. Horváth János nem volt nagy ember, inkább kicsi volt termetre szikár kis szemüveges ember, szürke bajusszal és szürke szemmel. Mindent mindenkor nagy beosztással, tervszerűen végzett, meggondoltan, körültekintéssel. Ismerte Tákosrét apraja-nagyját, úgy összenőtt velük, mint egy nagy család. Ahogy iskolába került János és kezdte jobban az értelem szemüvegén keresztül nézni a világot, — mely ugyan az ő számára akkor csak Tákosrétből állott, — több mindent észrevett. Olyasmit is, hogy az emberek inkább az ő apjához mennek, mint a Kossuth-utcai patikushoz, vagy még orvost se kérdeznek meg, hanem őhozzá jönnek tanácsért. Igaz, az egyik orvos akkoriban sokat betegeskedett, arról beszéltek a községben, hogy talán lábát kell vágni, a másik orvos meg már nagyon öreg volt, fáradt, vagy csak beleunt az emberek bajába, de tény az, hogy inkább a “Patakkertben” kártyázgatott badacsonyit szürcsölgetve, minthogy sáros utakon járjon a baj után, hallgassa a temérdek panaszkodást. Jánost, ahogy nőtt, már nemcsak az Apponyi-utca ismerte, tudták szertében-hosszában, hogy ő a Horváth patikus fia. Rónai Pistával továbbra is jó barátságban volt, együtt jártak labdát rúgni a Hegedüs-köz végére a nagy tisztásra, ahová hűvös esténként a ráérő falubeliek is kisétáltak, s biztatgatták őket. Uj fiú került közéjük az egyik este. Eredetileg a községből vaió, de évekig rokonoknál élt s csak most tért vissza. — Ez itt Horváth János, — szólt rá Rónai Pista, ahogy összekerültek. Az uj fiú biccentett fejével, de csak húzta lefelé tovább trikóingjét. S itt történt az első eset, melyre Horváth János sokszor visszaemlékezett későbbi éveiben. Rónai Pista, látva az uj fiú nemtörődömségét, sietve hozzá tette: — Tudod, a Horváth patikus fia! — — A Horváth patikusnak a fia? — csattant fel örömmel Kovács Jóska. Mári néném tegnap mesélte, hogy mennyit segített neki az édesapád tavaly, mikor ágynak esett. — Széles mosollyal nyújtotta János felé kezét, de János tovább lépett. Szó nélkül fordult meg és otthagyta a fiukat. A szakadozott felhők mögül most tűnt le a nap az ég pereméről és ő befordult egy közelebbi útra, átvágott a tarlón nagy lépésekkel, kikerülve a házakat.
