Bethlen Naptár, 1956 (Ligonier)
Anyánk nyelvén Istenért, Hazáért, Szabadságért…
BETHLEN NAPTÁR 11 pelték altató dalukat, addig mindig el lehetett mondani a szerelmes szép szavakat és lehetett mézet lopni szép kis lány ajkáról. De nem lehetett lumpolni a hétköznapokon sem. Olyan parancsoló ereje volt a munkának, hogy mindenkinek engedelmeskednie kellett. A falu nem tűrt naplopókat, hétköznapi lumpolókat. Nem lehetett zülleni éjszakákon sem. Az éjszaka szeme még jobban vigyázott, mint a nappal. Sohasem lehetett tudni, hogy nem huzódott-e meg valaki a kiskertben, ott egy fa mellett. A kutágas árnyéka figyelő embert takarhat . . . Villogott az éjszaka szeme, füle meg minden neszt hallott. A falu erkölcse, rendje, szeme-füle vigyázott gyermekeire. Ott nem lehetett félrelépni. Azt az életet kellett élni, mint a többieknek. Felnyög a beteg, fejét kezére ejti és tovább emlékezik. — Milyen jó volt üde hajnalokra ébredni, amikor a falu felé hajló erdő csicsergő madarai, a kakasokkal együtt költögették munkára a népet. Feszült az in a munkás karon. Aki ott élt a falun, azt a falu ritmusa vitte előre. Volt ideje a munka komolyságának és volt ideje a tréfának, még ide is harsog a jóizü tréfa tiszta csengése. Nehéz volt ez az élet, de olyan szép, egészséges, egyszerű és boldog! Milyen szegényes volt ott az élet, de itt sohasem volt olyan egészséges, éltető étvágya. Csattant az arca a szegény ember főztjétől, sohasem nyögött senki gyomorrontástól. Hej, de elmondhatatlanul szép is volt az ifjúság! Most emlékező arcán egy kis fény jelenik meg. Szegény legény volt, de gazdag lányok ajka csókját sokat meglopta. Ha nem lett volna a császári házakhoz hasonlóan átléphetetlen a gazdák osztálya, gazdag leány is szívesen lett volna a felesége. Csókjukra még most is boldogan emlékszik. Lehet, hogy az ő nótája pedig ott lenn a szivük mélyén még mindig zeng, akiknek valaha fiatal, vig szívvel dalolta. Most a hozzá hasonló szegények házába lép be gondolatban. Piruló leányok még a lócát is megtörölték előtte: Ide ülj! Kívánságát lesték. Minden leány, mint kinyílt, szép rózsa arra várt, hogy kalapja mellé tűzze. Fájdalmasan felnyög az emlékezés súlya alatt. Most látja az eltékozolt ifjúság után, hogy a boldogság nem itt terem a kőrengetegben, rohanó, örömet habzsoló életben, hanem ott, ahol csend, szegénység, tisztaság és békesség van, ahol a régi, kedves kis falucska áll. Róla is mindenki azt hitte, hogy sohasem hagyja ott a kis falut. Kiválasztja párját s éli a szegény ember szűkös kenyerét a tisztességes, falusi szegény ember életét, mint apái, századokon át. Ő nem, neki álmai voltak! Hívta a világ, a gazdagság, az öröm. Kifutott a csendes, kis faluból, rohant uj világok csalóka, gyilkos délibábja után, mint lepke az égő petróleumlámpa perzselő tüzébe. Itt nem volt szentsége a vasárnap délelőttnek, békessége és csendje a vasárnap délutánnak. Itt nem vigyázott az éjszaka szeme, hanem csábított. Itt munkába sem kergetett a falu erkölcse. Ide már nem ért el a magyar falu mindentől óvó, féltő szerelme. Aki kitörölte leikéből az otthoni emlékeket, aki mámorba kergette a falu vigyázó erkölcsét, az menthetetlenül elveszett. A város mindig csábított, újabb és újabb örömökre hívogatott. Mindig
