Bethlen Naptár, 1955 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 103 jó vastagon beterítette szénával, a tűzhelyet is ellátta fával, hogy amíg életben van, legalább legyen mit a tűzre vetni — biza este lett. Különben is kurták ezek a téli napok, mint a nyúl farka. Valahogy mégis elkészült. Aztán megették az utolsó vacsorát is Mátéval, a kutyával, Még tréfált is az öreg: — Legalább egyszer az életben lakjunk jól! A hasuk félreállott a sok jó holmitól, puliszkától, szalonnától, túrótól, de nem is maradt semmi. — Nekem nem is kell többet az életben! — nyugodott bele Káruj bá. Kicsit még komótosan töltötte az időt a tűz mellett, de úgy tiz óra felé eszébe jutott, hogy fel kellene magát ravataloznia. Tetőtől-talpig olvasztott hólében megmosta a testét, fehér inget, gagyát vett, felfeküdt a Szentmihály lovára s még a két lábafejét is öszszekötötte, ahogy dukál. Két bogos, fekete kezét összefogta a mellén és kinyuj tózott. A kutya odatelepedett a fejéhez. — Te csak virrasztgass, mig a lelkem dolgát is eligazítom! — parancsolta a kutyának. A leikével se volt sok baja. Hamarosan megértették egymást az Istennel. Szegény ember is volt, öreg ember is. Ami kicsi vétket ezen a földön elkövetett, eléggé megszenvedett érte. Arra gondolt, hogy ha a lelke a Nyilánk oldalán felgyalogolt a tetőre, egyetlen lépéssel beléphet a menynyországba. Egészen közel laktak egymáshoz ő s a jó Isten. Más szomszédja nem is igen volt az utolsó tiz esztendőben. — Igyenösen neki teszek jelentést! — mosolygott megnyugodva s behunyta a szemét. Kicsi baj történt azonban. A halál sehogysem akart jönni. Várt egy óráig, várt két óráig, a tűz is leszakadt, már fázni is kezdett az ingben-gatyában s az összekötött lábai hidegek voltak, mint a jég. — Még megjárom, Máté, — mondta a kutyának — ha nem találok meghalni s az utolsó vacsorán megevők mindenünket! — csóválta a fejét, mikor kioldozta a lábait, hogy vessen a tűzre s a juhászbundát is magára terítette. Későbben kicsit megzavarodott a látása, a feje elnehezedett, a szeme bekoppant és azt látta álmában, hogy szép zöld erdőben sétál, térdig jár a virágos fűben s az ágakon mókusok szökdösnek s úgy csattognak a madarak, hogy hasad ki a torkuk. Egészen megfiatalodva ébredt fel s kicsit sajnálta, hogy meg kell halnia. — Mi volt ez a hetven esztendő! — panaszkodott. — Csak egy kurta álom! A józan esze azonban azt mondta, hogy: “Elég volt! Ne légy szamár, Káruj!” Még szégyelte is magát, hogy igy meggyengült s még sajnálni tudta
