Bethlen Naptár, 1955 (Ligonier)
Szépirodalom
104 BETHLEN NAPTAR ezt a rongyos életet s nem is mert a kutya szeme közé nézni szégyenletében, de szerencsére eszébe jutott, hogy nagy mulasztást követett el, mert a pipáját elfelejtette a feje alá tenni. Olyan elevenen perdült le a ravatalról, mintha huszesztendős legény lett volna: — A pipám s a zacskóm, halálig futok s mégsem hagyom! — morgolódott. Ha már a kezében volt, csupa megszokásból dohányt kapart a kostökből a pipába, hogy egy utolsó füstöt vessen s busán arrra gondolt, hogy ebben a nagy hidegben az útra egy csepp pálinka sem ártott volna, de ha nincs, hát nincs! . . . A pipa se esett jól. Félig se szitta el, a feje újra kóvályogni kezdett, hanyatt esett s valami rémlett, hogy: “no most!” Érezte hogy fülei zúgni kezdenek s mintha langyos esőben rettentő mélységbe hullana. — Egyszerre azonban kutyaugatást hallott s kelletlenül felébredt. — Akkor veszi észre, hogy kutyája feje fölé görbedve, teletorokkal üvölt: — A fene a dolgodat, Máté! Nem tudtál békét hagyni? — szidta. — Kezdhetem elől! — mérgelődött. Minden kedve elment. Nem kicsi dolog, mikor az embert a kutya felugatja a halálból. Pedig valami kellemes, jóizü dolog volt s most egyszerre minden megváltozott. Félni, dideregni kezdett s kietlen, üres, ijesztő lett minden körülötte. A gyerekei is eszébe jutottak. Mégis el kellett volna búcsúznia tőlük. A fia megházasodott. A lánya valahol szolgál. Ott hadd üljenek! — Hát az Isten segítsen tütököt! — búcsúzott tőlük gondolatban. Hajnalig csendesen feküdt a ravatalon. Hogy ezalatt mi történt vele, azt nem lehet tudni, de amikor a havas teteje világosodni kezdett, hirtelen ismét felugrott és meredten kiegyenesedett. Máté, a kutya felborzolt szőrrel hátrált előle, mert Káruj bának rettentő volt a nézése. Mintha megőrült volna, úgy lobogtak a szemei és verejtékben fürdött az arca. Komor és tekintélyes volt a fehér ingben-gatyában, mint valami nagyur. Mehetünk! — hörögte oda a kutyának. Elővette a láncát, a szeges örvet és az eb nyakára kötötte. — Vezess! — fogta a lánc végét A kutya ijedten húzódott, de a haldokló rárivalt: — Szedd össze magad, Máté, mert a másvilágra megyünk! — és kemény mozdulattal kicsapta a kalyiba ajtaját. Félig önkívületben cselekedett és merev mozdulatokkal megindult a hóban mezítláb, egy szál fehérben a Nyilánk oldalán fel, ahonnan csak egy lépés a másvilág. A kutya szükölve követte. Megfejthetetlen csoda, hogy tudtak abban az istentelen hidegben felérni a hegy tetejére. Ott aztán a haldokló ember hátrafeszitett fővel belenézett az égbe és utolsó szédülettel hanyatt zuhant a puha hóba. Percek alatt világitó fehérre fagyott. Görcsbe rándult kezével akkor is fogta a kutya láncát.
