Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)
Szépirodalom
86 BETHLEN NAPTÁR Irta: NYIRÖ JÓZEF Férfiembernek falun semmi sincs nagyobb mérge, mint a beretválkozás. Mert ritka a jó beretvakés. Sokkal ritkább, mint a tisztességes fehérnép. Nálunk az egész élő faluban csak a vén Vitosnak van. Régi kaszadarabból maga készítette. Kicsit idétlen, kicsit széles a nyele, s nem mutat, mint az ezüst-, gyöngyháznyelü városi holmik, de úgy szól az ember orcáján, mint a muzsika. Nekem is csak egyszer járt a kezemben, mert a jó beretvát halálos vétek kiadni a kézből. Se kölcsön, se sehogy. Ha egyszer is járt idegen kézben, soha többet olyan nem lesz, amilyen volt. Ezt jegyezzék meg. Ebben is hasonlít a fehérnéphez. A fehérnépre is ha valaki egyszer rátette a kézit, az sem lesz többet ugyanaz ebben az ántivilágban. Aki kényes az effélire, annak nem kell bizonyítani, akinek pedig bizonyítani kellene, annál már úgyis késő. Hát — mondom — igy vagyunk a beretvával. Tizet-huszat végigpróbál az ember, amig az igazira rátalál. Ritka az a férfiember, ki minden beretválkozásnál el ne határozná, hogy szakállat ereszt. Mennyivel jobb dolga volt apáinknak és Ferenc Jóskának. Neki különben jól is állott. Egy egész vasárnap délután ezt bizonygattam a vén Vitosnak, mikor a beretvakésit meg akartam szerezni, de az öreg csak a fejét rázta. — Ne is beszéljen róla! Nagy pénzt Ígértem neki, meg is szereztem dohánnyal s egye fene, még egy liter pálinkát is hozzá adtam, de az öreg hajthatatlan maradt. A szeme csillogott a vágytól, de a kést nem adta. — Bécsből hozatok másikat helyette. — Nem s nem! Ilyet nem hozat! Nem természetes dolog, hogy valaki igy ragaszkodjék egy félig rozsdás vasdarabhoz. Mi lehet az oka? Sokáig tűnődtem fölötte. Mondogatott affélit, hogy 50 esztendeje, hogy fúrt használja, de a beszédéből kivettem, hogy nem ez az igazi ok. — Mért nem mondja meg, Ádánt bácsi az igazat? — méltatlankodtam. — Eddig azt hittem, hogy maga nekem bizalmas emberem, de úgy látszik, tévedtem. Pedig a mi házunk a maga otthona is volt. Itt élt asszonyostól, mig meg nem vénült s haza nem húzódott asszonyostól. Emlékszik-e, hogy szegény édesapám mennyire megbízott magában? Az öreg elérzékenyedett. — Ki tudja, hogy most maga mifélét gondol rólam? Pedig olyan jó embere sohasem lesz az életben, mint én, de a beretvám ne kérje. Ne gyűjtse meg mégjobban a saját baját! A KASZABERETVA
