Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)
Szépirodalom
80 BETHLEN NAPTÁR — Bence István! Bence Istvánka felállt, de indulni nem mert, mert nem hitte, hogy valóban az ő nevét szólították. — Bence István! — Szólalt meg ismét a parancsnok, kicsit hangosabban. Istvánka bizonytalan lábakon kifelé indult a sorokból s megállt a többiek előtt. Dobos László hozzá lépett és mellére tűzte az érmet: — Bence Istvánnak, aki ma délben egy életet mentett meg! Istvánka szive hatalmasat dobbant, értelmetlenül nézett a parancsnokra, úgy érezte, azonnal kitör belőle ismét a zokogás. Pedig szólania kellene, édesapja mindig úgy tanította, hogy az igazat mindenkor meg kell mondani. S itt valami borzasztó félreértés van, valakivel összetévesztik. De mielőtt szólhatott volna, a parancsnok intézett hozzá kérdést: — Bence István, kiscserkész! Emlékszel arra a magános férfire, aki szembe jött veled a búzaföldeken? — Igen. — Miért mosolyogtál reá? — Nem tudom . . . nagyon szomorú volt . . . — Tehát szivedből tettél jót ... A szivedből, nem parancsra. Találkoztál egy ismeretlen emberrel s rosszul esett néked, hogy annak arca szomorú, reámosolyogtál, mert szerető szived van s érzed, hogy mindenki, aki a földön van, felebarátod. Bence Istvánka áhitatosan nézett a parancsnokra, úgy érezte vállán kezének érintését, mintha nem a parancsnoknak, mégcsak nem is édesapjának, de magának a jóságos Istennek ujjai lennének. Dobos László magához intette a sötétből a vendéget. Ahogy az közelebb ért, Istvánka azonal felismerte benne azt, akivel délben összetalálkozott. Az ismeretlen férfi megragadta a kezét, majd körülfonta karjait a kis gyermekvállakon, s ahogy magához szorította, halkan mondta: — Áldjon meg az Isten, fiam! Csak néha hallattszott a tűz pattogása a csendben, mozdulatlanul figyelt a tábor. — Kedves cserkészek! — fordult a többiek felé az idegen. — Kedves fiatal barátaim . . . Valamikor én is ilyen csupa remény, csupa vidámság voltam, mint most ti itt körülöttem . . . Sokat terveztem, akartam, sok belőlük be is teljesedett . . . előbb, vagy utóbb . . . Küszködött könnyeivel, oldalt deres haját végigsimitotta tenyerével s csak pár pillanat múlva tudott ismét megszólalni: — Féléve volt tegnap . . . elvesztettem az egyik lábamat . . . félember lettem s nem találtam többé helyemet az emberek között . . . Rettenetesen szégyeltem falábamat s lassan sajátmagamat is megutáltam. Bence István vállára tette a kezét: — Ma úgy indultam el hazulról, hogy többé nem térek vissza . . . A folyó felé igyekeztem, a mólóhoz, mely alatt legmélyebb errefelé a viz . . . amikor egy kis fiú jött szembe vélem. Amint elhaladt mellettem felmosolygott reám. Valami csodálatos, tiszta melegség, szeretet,
