Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 79 fiú, s egyszercsak látom, hogy leteszi a kosarat, amibe az ebédet vitte s elkezd sírni, ugrál egy lábon. Oda szaladtam, hogy mi baj van, hát egy nagy királydinnyébe lépett s a tüskéje beletört a sarkába. Nagynehezen sikerült kihúzni és úgy ment tovább. A szavak szálltak, repültek a levegőben, át Bence Istvánka feje fölött, de ő semmit sem hallott, annyira zúgtak fülei. Csak nézte meredten a fűszálakat maga előtt. — Bence István! Amint meghallotta nevét szólítani, hirtelen átvillant előtte a tarhonyás asszony korholó tekintetének emlékezete s akaratlanul tört ki belőle az eddig elfojtott zokogás. Két tenyerébe temette arcát s elrohant sátorába. Mindenki megdöbbent, kiváncsi tekintettel nézett utána. Dobos parancsnok intett, hogy maradjanak, ő maga azonban utána indult. Istvánka sírva mesélte el az egész délelőttöt s megkönnyebült, elcsendesedett Dobos László meleg szavai nyomán. — Mindig az akarat, a jó szándék a fontos, fiam. Eleget tettél a parancsnak, mindenütt próbáltál segíteni. Baleset pedig mindenkivel történhet, azt nem szabad a lelkünkre venni, hiszen nem készakarva borítottad fel te sem a tarhonyás asztalt. Holnap elmegyünk szépen ketten ahhoz a házhoz és elsimítjuk az ügyet. Ha nem volt több alkalmad segíteni, akkor nem vagy hibás. Rajtuk kívül nem találkoztál össze mással? — Nem. — Felelte Istvánka. — A réteken keresztül jöttem haza. Igaz, — javította ki magát, — egy ember ment el mellettem a falu felé. — Nem szóltatok egymáshoz? — Nem. Mikor még messzebb is volt, csak a földet nézte. — Sebaj pajtás! — csapott a vállára Dobos László és együtt tértek vissza a többiekhez. Még sötétedés előtt összeszedték a gallyakat a tábortüzhöz, szólt a nóta, egyik a másik után. Végre felszöktek a piros lángnyelvek, pattogtak a gyengébb rőzseszálak. Kádár Miklós és még egy jó pár fiú szeme fényében az izgalom csillogott, kié lesz az érem? Végre a parancsnok is megérkezett a helyettes parancsnokkal s még valaki más is volt velük, de a lángok ellenkező irányba csaptak s a sötétben nem láthatta senki, ki a harmadik. Elhalkult az ének. — Cserkészek! — Meghatott volt Dobos László hangja, amint beszélni kezdett. Komoly volt és ünnepélyes. Felnyitotta a kis doboz tetejét s kivette belőle az ezüst érmet. — Igen nehéz jó tett és jó tett között különbséget tenni. A jó tett jó tett akkor is, ha kicsi, ha nagy. Nincsen mérleg, mellyel meg lehetne mérni, melyik ér többet s úgy lehetne megmérni, hogy igazságos legyen... De mégis. Szeretném ezt az emlékérmet feltüzni annak a cserkésznek az ingére, amelyik legjobb ítélőképességem szerint a legnagyobb jótettet cselekedte a mai napon. Egy percre halálos csend lett, vibrált a fény a szemekben.
