Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)
Szépirodalom
78 BETHLEN NAPTÁR Gábor Sándor következett. Fekete szemű, kerekarcu fiú. Amint szólították, fürgén ugrott talpra. — A templom melletti utcában lakik egy asztalos, — kezdte történetét, — úgy hívják, hogy Kapus Imre. A kerítésen át láttam, hogy valami nagy ajtót gyalul az udvaron. Beengedett és összeszedtem neki a forgácsot. Még egy almát is adott. — Derék dolog! Halljuk a következőt! Német Lajos! Német Lajos olyan idős volt, mint Bence István, szoktak együtt játszani s már három éve, hogy egymás mellett ülnek az iskolában. — Még a falun innen, egy tanya előtt kellett elmenni. Rengeteg liba volt az udvaron s egy asszony ült köztük. Odébb mentem s akkor láttam, hogy a néni hulladék almával eteti őket, azért van a nagy gágogás. Egy nagy terméskőre tette az almát, a balta végével erősen ráütött, hogy szétloccsanjon. Mondtam, hogy én is meg tudnám azt csinálni, ha ideadja a baltát. Igen megörült, hogy addig legalább főzheti az ebédet. Bence István szive összeszorult. Valahányszor egy fiú leült, idegesen rágta szájaszélét, hátha ő lesz a következő? — Kádár Miklós! Miklós éppen Istvánka mellett ült a füvön, zöld nadrágja végigsurolta a térdét, hogy felállt. Mintha tüznyelvek értek volna az arcához, olyan piros lett, akár a pünkösdi rózsa, mielőtt kipattannék. Tudta, hogy ő lesz a következő. — Úgy hívják az utcát, hogy Nap-utca, — kezdte Kádár Miklós, — egészen a falu szélén van. Ahogy haladok az utközépen, látom, hogy két tiz-tizenkét éves körüli fiú bujkál egy kukoricatáblában. Ahogy észrevették levetették magukat a zöldbe. Krumpli volt vetve a kukoricaszárak közé, alig tudtam azoktól látni, hogy merre lapulnak. De valahogy olyan érzésem volt, hogy nem jóban törik a fejüket. Megálltam egy fal mellett, mire azt hitték, hogy tovább mentem s félig kiegyenesedtek. Egyszercsak látom, hogy nagy óvatosan ossonnak a kocsiszín mögé. Én is utánuk bújtam más irányban, elbújtam egy nagy mestergerenda mögé, ahogy össze volt rakva egy meszesgödör körül és éppen akkor lestem feléjük, amikor egyikőjük benyúlt a tyúkketrecbe s szedte ki a tojásokat a sapkába, amit a másik tartott. Nesztelenül megkerültem a kocsiszint s megmarkoltam a karját sapkával együtt. A másik ugyan elfutott, de ezt behúztam a házhoz s átadtam a gazdának elmondva, hogy mi történt. A gazda ismerte is a fiút, az utcából való volt és bevallotta, hogy társát hogy hívják s hogy el szokták adni a tojásokat a falu másik részén, ahol nem ismerik őket. — Ez aztán igen! — dicsérte meg Kádár Miklóst a parancsnok. — Biztosan örült a gazda! — Igen. Mondta, hogy már máskor is észrevette, hogy hiányzik tojás, de nem tudták elcsipni a tolvajt. Dobos László parancsnok megelégedetten mosolygott, de Kádár Miklósnak még több mondanivalója is volt. — És, amikor már hazafelé jöttem, a mezőn ment előttem egy kis
